argh

Nna! És még mindig nincs vége! Volt nekem Londonban egy rétestésztaként nyúló excel tábla módosításom. No ez is kb olyan.

Ülök egy megbeszélésen, ahol vitatkozunk egy szabályzat szövegezésén. (mármint a többiek, én épp egy virtuális falba verem a fejem). Van egy sorszámmal, névvel és címmel illetett, közel 40 oldalas szabályzat, ami a szabályzást szabályozza. (és nem viccelek) Leírja nekem, hogy hogyan kell a dolgaimat leírnom ahhoz hogy a megfelelő séma szerint adjuk ki a kezünkből a szabályzatot. Nem, nem az a lényeg, hogy érthető, logikus, használható legyen a szabályzat. Az a lényeg, hogy a megfelelő script szerint készüljön... Tehát már megint a külcsín, még véletlen sem a belbecs...

Amúgy is hejde friss és hathatós vagyok mostanság, de azért ez már komoly merénylet az ebéd utáni kajakómás fejem ellen.

Miért engednek be minden szervezetbe egy vadul álmodozó csapatot, akik az életben nem láttak ügyfelet, nem vezettek be még új rendszert új folyamattal???
De ha már beengedtük őket, akkor miért hagyjuk őket ámokfutni és megmondani a tutit az üzletnek, az
operációnak és minden egyéb területnek?
Vagy osszanak nekünk is az általuk szedett bogyókból, vagy valaki csapja már le őket! (nekem most nincs erőm verekedni ;).

Furcsa egy nap ez a mai …

Amolyan dézsa vizes nap.

Azzal kezdtem a reggelt, hogy vizsga feladatsorokat állítottam össze. Feleletválasztós, igaz hamis, fejezd be a mondatot, a és b mondat igaz, a és c mondat igaz, egyik sem igaz … A bibi, hogy a téma már nem angol. Sőt, most hogy belegondolok, ha nem lenne felhasználói kézikönyvem, még csak nem is tudnám, hogy miből íratok... na ez gáz.

De van jó is a dologban – említett kézikönyv elolvasásával a drága kollégák meg fogják tudni oldani a feladatsort. Sőt, aki akárcsak egyszer tesztelte a rendszert, ahogy kértük, az kézikönyv nélkül is boldogulni fog.

Aztán felhívtak kollégák egy másik „világból”, mert volt valami, aminek az angolságát nem teljesen értették. Ami azért vicces egy kicsit. :) Igaz, a történet végén rájöttünk, hogy egyikőnk sem érti, hogy miért van az úgy, ahogy oda le van írva. És sajnos nem az angolságon múlt a dolog ... szerintem ;). De sebaj, így legalább rájöttem, hogy van még mit tanulnom ... hol is vannak az angol könyveim? ;)

Aztán jött még egy hívás. Ez nem volt annyira kedélyes, mint az előző – a könyvelő volt. A múlt héten egy beszélgetés közben közölte, hogy minden úgy jó, ahogy leadom. Na ja, de most egy másik hét második napja van, tehát most nyenyergett egy kört a vonal végén. Most nem jó minden úgy, ahogy leadom. Elgondolkodtam – július eleje óta kapják folyamatosan a számlákat tőlem ugyan abban a formátumban. Mi a fenének kell történni, hogy NOVEMBERBEN ébredjenek rá, hogy valami nem tetszik??? Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mi történt a múlt hét óta...

Ezek után az, hogy végre valahára meghozták a megjavított mosógépünket, és este már harmadik próbálkozásra sikerült betolatni a kapun, szerintem sikerként könyvelhető el…

Na megyek aludni. :)

Szösszenetek

Már csak mert mostanság csak ennyire van energiám.

Rágjuk a gittet. Ez ügyben már több alkalommal hisztiztem: mondja meg nekem valaki, hogy mi értelme van egy megbeszélésnek, ami 6 kerek órán át tart? Arról nem beszélve, hogy a szervezési osztály szervezte, és egy célja volt – hogy szabályozzuk a szabályzást. Aki még érti, hogy miről van szó, szóljon. :)
De a lényeg, a 30 meghívottból ott voltunk négyen. Igen, több volt a szervező, mint a résztvevő. Majd nagy elánnal bemutatták a kollégák, hogy mit terveznek a 6 órában végrehajtani – 4 egész slide, amiből az első azzal kezdődött, hogy elmondták mik az alapigazságok, amiket nem változtathatunk meg. Ezután mi volt az első kérdésük? Egyet értünk-e az alapigazságokkal… nagyon hosszú, és pontosan ennyire eredménytelen hat óra volt...

Mostanság kicsit sikerült jobban elmerülnöm az egészségügy útvesztőiben. Semmi komoly, csak egy egyszerűnek tűnő arcüreggyulladásnak sikerült eldurvulni. De így legalább, ahogy azt már többen megemlegették, sikerül kicsit aludnom is.
Viszont, csak ez okból eshetett meg, hogy egy este nyitva tartó gyógyszertár utáni vadászat közben, betévedtem kicsiny városunk egyetlen nyílt polcos gyógyszertárába – tudjátok, ahol mindent (kivéve a vidámabb gyógyszereket) meg lehet fogdosni, meg lehet nézni.

Békésen álltam a sorban a receptemmel, amikor egy kisfiú, úgy három éves forma lehetett, odaszaladt a mellettem lévő sorban álldogáló anyukájához(most hagyjuk, a gyerek szabadon kószál a gyógyszertárban kezdetű nótát…). Boldogan kalimpálva, jó hangosan nyújtott az anyja felé egy dobozt, "Anya, hoztam neked gyógyszert". Persze mindenki hallotta, és aki a környéken volt mind odafordult. Először nem értettem, min megy az össznépi szörnyülködés, szemforgatás, illetve néven nevezett Anya miért vörösödik, de amikor megláttam a gyerek kezében levő szép színes, Durex feliratú dobozt, amint az anyja próbálja elszedni tőle, miközben közölte a gyerekkel, hogy van otthon gyógyszer, nincs rá szükségük, felröhögtem. Csak tudnám, innentől miért én voltam a közellenség? ;)

ezzel már nagyon régen tartozom

A képet Torjay Valter készítette számunkra. Kalandos úton került hozzánk, de megvan.

És nagyon köszönjük.

Nem tudom miért, de néha meglep a szeretet ami Apumat körülvette. De olyan jó, hogy van.

Korpa közé keveredtem.

Túl régen nem írtam. No nem mintha nem lett volna miről, csak mostanság ha kis szabadidőm van rögtön alvás után ácsingózom.

De most akad egy kis időm itt bent az asztalom mellett. És mivel itt nem néznék jó szemmel, ha az asztalra borulva szuszókálnék (itt nincs 2 órás conf call), így helyzetjelentek.

Először is valaki magyarázza meg nekem, hogy én, az átlag hétköznapi serteperte* hogy a fenébe kerülök be mindig valamely nagyokosok által tartott megbeszélésre? Most komolyan, kicsit nem figyelek oda, rögtön olyan helyre kell mennem, ahol viselkednem kell (mer’ egyesek szerint azt se tudok ;). No meg az egyesek által nyitott könyvnek tartott (szerintem inkább holdvilág ...) képemet kordában kell tartanom.

De ... szóval az úgy volt, hogy behívtak egy ilyen megbeszélésre, mert a projekt amit éppen irányítgatunk most ért a végső hajrába. És ugye ilyen projekt nem mehet anélkül, hogy a core teamet be ne mutassák a nagyoknak. (én spec teljesen jól meglennék bemutatgatás nélkül, de hát ha főnök aszongya, akkor megyünk!).

Tehát nagy izgatottsággal betódultunk (kb. mint iskolás gyerekek az igazgatóiba), mint core team a nagyfőnök bőrszékes nagy tárgyalójába, ahol kb 2 mondatban lezavartak „minket” és ment tovább mindenki. Épp a nagy főnök magyarázott, amikor egyszer csak hangos bugyogásra lettem figyelmes – kollegina rákvörös arccal töltötte éppen újra az előtte lévő üvegből a poharát, ami hosszú szép magas pohár lévén rendes hangot adott.
Először még csak halkan mosolyogtam. Amikor még három másik kollegina adta elő ugyan ezt a mutatványt, akkor már kicsit furcsábban néztem. Mondja meg nekem valaki, miért olyan nehéz dolog egy csendes tárgyalóban pont olyan csendesen beleönteni az üvegből a pohárba a vizet? Még a kocsmai részeg is tudja – meg kell dönteni a poharat, úgy nem bugyog annyira. (igaz, ők ezt inkább a sörüknél alkalmazzák, nehogy felhabosodjon ...)

No most megyek dolgozni ... aztán majd egyszer kicsit bővebben.

*na Éva, ha ezt megmondod, hogy melyik filmből származik – egy hétre való túrórudi adaggal látlak el.

ja ...

nem is mondtam a lényeget - megnyertem.
Én lettem kicsiny kócerájunk (alias részleg) lean szakértője.
Feladataim:
- tréningek tartása (2 napos tréning után okítsak embereket)
- workshop-ok tartása a témbában (tehát egy 2 napos tréning alapján osszam az észt embereknek)
- folyamatok felülvizsgálata és lean - esítése (tehát egy 2 napos tréning alapján váltsam meg a világot)
... és még sorolhatnám. Mindezt a napi feladatok mellett.

A vicc az, hogy amikor ezt a feladat listát megláttam, halk kuncogásba kezdtem.
A mellettem ülő kollégák (szerencsére) már nem voltak ennyire csendesek.

na, majd meglátjuk :)

felszenteltek

Na nem, nem kell félreérteni, annyira jó nem vagyok :).
Szóval az úgy volt, hogy … június óta nem teljesen elítélhető módon, ha itthon tartózkodom a Kutymorgónak többet van lehetősége köztünk lebzselni. Részben mert komoly lelkiismeret furdalásom van, amiért nem tudok rá elegendő időt szakítani, részben pedig azért, mert kétoldalú igény van rá.

Node, hogy a történet végére érjek – ma kicsit komolyabb hancúrozásba fogtunk. Engedte az idő is, Anya is, tehát senki nem állta utunkat. Kisebb órányi komoly játék után már ott tartottunk, hogy Anyuval fájt az oldalunk a nevetéstől, ő pedig láthatóan élvezte, hogy lehet ugrálni, rágódni és mindezért még csak meg sincs morogva. Hát ebben a pillanatban sikerült a drágámnak egy kicsit elengedni magát… a lábam szárán … most komolyan, fiú kutya lévén ezen annyira nem vagyok meglepődve. De eddig még csak álló, leginkább oszlopos dolgokat sikerült eltalálnia. De engem??? Hát mit mondjak, meglepődtem. De mivel hosszas keresgélés után is csak a nadrágom szárán láttunk 3 cseppet, így egy gyors melegítőcsere után folytattuk a játékot egy kicsit kevésbé hevesen … és miután a fiatalember távozott, gyorsan felmostunk mindent egy kis domestosszal. :)

Ha bárki kérdezné, hogy miért nem csaptam azonnaliasan ki a kutymorgót az udvarra, csak jelezném, hogy ugyan arról a Kutyáról beszélünk, aki amikor beállt derékkal vinnyogva feküdtem az ágyamon leheveredett az ágy elé és senkit nem engedett a közelembe. ... ja, míg el nem aludt és hangos horkolásba nem kezdett :).

szavazásra bocsátom a következő kérdést:

Mit és meddig viseljek el egy felnőtt nőnek mielőtt kegyetlenül tarkón b@..om?

Mielőtt megkérdezné valaki, hogy mi bajom, kollegina ismét alkotott. A beszélgetést hagyjuk, az összes többit is.

De mindeközben bírta a nyakszirtemen található anyajegyet birizgálni akkor is, amikor már háromszor szóltam neki, hogy hagyja abba...

Szerintetek?

mondtam én ...

jobb az, ha nem történik semmi.

Szombat este Anyuval úgy döntöttünk, hogy pár apróságért el kell szaladnunk a metróba. Mivel a bolt alig 11 kilométerre van tőlünk, így este 7 körül már be is pakoltunk az autóba, és mint aki jól végezte dolgát, hazafelé vettük volna az irányt. ... Ja, meg ahogy azt Móricka elképzelte. A számunkra oly kedves kisautónk sztrájkba lépett. És minden előzmény, hiszti, vagy bármilyen (általunk is érzékelhető) jelzés nélkül egyszerűen nem volt hajlandó elindulni a bolt elől.

Felhívtuk ismerőst, akit ilyen helyzetben hívni szoktunk, és ő két kaján röhögés között (mert ha két nő kezében leáll az autó, mi is lehet a gond?) megkérdezte, hogy van-e az autóban benzin. Miután határozottan közöltem, hogy nincs ... egy csepp se, mert dízel, kicsit halkabbra véve magát, eljött megnézni mi a bajunk. Persze természetesen nem hitte el nekem, hogy nem üzemanyag problémánk van, belelocsolt az autóba 10 liter gázolajat, de így sem indult ...

No gond egy szál se, autó hazahoz, szerviz udvarba beállít, majd onnan hazabattyog – mindezt szombat este, akkor már 10kor. Most pedig türelemmel várjuk, hogy a szerelő feltegye az autót a „műszerre” és megállapítsa, hogy mi a hiba. Szurkoljatok ... nem szeretem én ezeket a „majd a gép megmondja” című beszólásokat.

No így a vasárnapunk csendben telt.

De ma reggel sikerült ismét jót röhögnöm magamon. Ugye minden héten Anyuval megyünk egyik ismerősünkhöz, aki nem szereti, ha utcai cipőben próbálkoznak a házában. Ezzel semmi gondom nem is lenne, de ahelyett, hogy hagyná hogy a kedvenc vastag zoknimat a lábamra húzva ücsörögjek nála, mindig rám erőltet valami papucsot, mondván megfázok. Na ja, csak én ám utálok más cipőjében/papucsában jönni, menni. (bogaraim vannak, na...) így ezt a problémát orvosolván mindig szoktam vinni magammal egy papucsot.

Nos, múlt héten amikor indultunk hazafelé, papucsot, zoknit szatyorba először zacsiba, majd szatyorba tettem, bedobtam a puttonyba, és hazagurultunk. Hazaérvén ki-ki szaladt a dolgai után, a puttony kipakolását pedig jöttünkben-mentünkben oldottuk meg – útközben kikaptunk egy szatyrot és elszaladtunk vele amerre vinni kellett.

No, erre ma reggel Tesóm feltette a kérdést, hogy valaki mondja már meg, hogy miért van egy papucs és egy pár zokni egy nejolnzacsiban, és egy szatyorban a mélyhűtőben?

én meg egy hete keresem a papucsomat ;) ... hát, azóta is ezen vigyorgok...

na megyek, dolgozok is egy kicsit ;).

e

oh the places you will go

na ... szóval az úgy volt, hogy ...

Kicsit elcsúsztam időben. Nem, nem történt semmi komoly, csak egyszerűen zajlott az élet a maga megszokott medrében és én meg időnként gyakrabban dőltem el a fáradságtól mint kellett volna.

De sebaj, most éppen van 15 percem, elmesélem, hogy mi a helyzet.

 

Munka: Kollegina egy hétig szabin van, így ahelyett, hogy élveztem volna kicsiny szobánk nyújtotta csendet békét és nyugalmat, csak vágyódtam utána. Ugyanis valami vadista szandál (csak ujjal tudnék mutogatni ...) kitalálta, hogy itt pár hétig heti 2-3 nap teljes napos megbeszéléseink legyenek. Azaz reggel 9kor leülünk és du 4:30 – 5 között  szabadulunk. Szerintetek? Kb mosott ...nak se voltam használható, nemhogy normálisan működő embernek.

 

Aztán végre, amikor már sikerült mindent a helyére tenni, akkor eljött a péntek, ahol miután egyszer tanultam Budapesttől Ceglédig, majd még egyszer Nagykőröstől Budapestig, elmehettem vizsgázni. Hogy miből? Hát ugye voltam „hogyan csináljuk jobban a projekt vezetést” tréningen. Na a tréning anyagából. De neeeeem, nem ám nesze probléma, elemezd és oldd meg a tanultak szerint. Ááááá, elmélet. Mi az 5S a 7QC a 3 x és a 2y. Arról nem beszélve, hogy az 5S valami idióta japán 5 szó, amit nem sikerült elsajátítanom , mondván úgyse lesz senki olyan ...(hangos sípszó)... hogy ezt elvárja tőlem.

Mikor kerültünk vissza a dedóba????  Komolyan, azt mondja meg nekem valaki, hogy ettől hogy fogok jobban szervezni, irányítani, strukturáltan gondolkodni???

De sebaj, mindjárt vége a napnak :).

 

Egyéb: lassan itt a szeptember vége, gyönyörű idő van. De tényleg gyönyörű :) és ennek őszintén örülök, mert még azért van fagylaltfogyás, és ... jó kimenni az utcára miközben lóg a madzag (póráz) végén a Kutymorgó, vagy amikor sétálok a híd felé a villamoshoz, vagy amikor jövök be reggel ... szóval – szeretem a napot, ilyenkor meg amikor nem 30 fokot hoz, pláne.

 

És kb ennyi. Ha sikerül egy kicsit kipihennem magam, jelentkezem. Most pedig elmegyek a telefonomért. :) már csak mert végre megjavították :).

 

Jó hétvégét mindenkinek!!!

 

na, mit is ír a hogyishívják?

Amint arról már többen arckönyvről értesülhettetek, tréningen is voltam. Fél éven belül másodszor lettem kiokítva arra, hogyan is kell egy projektet vezetni. Hát a kormányánál fogva ... Nem? Mondjuk a legutóbbi tréninghez képest azért itt volt némi változás – leginkább a társaság. Nem tudom miért, de összesen ketten rosszalkodtunk a csapatban egy-két vicces(?) beszólással. A többiek pedig csendben és elég komor képpel, ámde csillogó szemmel figyeltek a nagyon komor képpel és még annál is monotonabb hangon magyarázó trénerre. Most komolyan, van aki ezt az izét komolyan tudja venni?

Illetve ... azt mondja meg nekem valaki, hogy trénernek miért leginkább azok mennek (tisztelet a kivételnek) akik képesek bárkit, bármikor mélykómába taszítani egy viccesebbnek szánt történettel???

No ... azóta hogy utoljára írtam, kicsit eltelt az idő. Mondhatni volt mit csinálni – volt ismét egy három napos hétvégém, aminek utolsó napján este hét órakor jöttem rá, hogy nincs otthon cukor. Úgy meg aztán felettébb nehéz fagylaltot csinálni. Tudom, lehet – de szerintem nem akarjátok megkóstolni ;). Így halk anyázások közepette kifosztottam a helyi közértet cukorból, és morogtam a világgal, hogy maradhatott ki pont ... a legfontosabb ;)

Aztán volt egy Magna Cum Laude koncert, ami azon kívül hogy jó volt, sikerült olyan edinásra alakulnia: Ugye négyen indultunk. Az első kollegina még reggel lemorzsolódott, mondván, hogy neki dolgoznia kell. Péntek este ... ki az a vadista szandál, aki ilyen időpontokban behajtja a népét holmi irodákba megszakadni???

Aztán én is labilis lábakra kerültem, mert sikerült az én főnökömnek is belenyúlnia valamibe, ami hosszas kéztörölgetést és lankasztó pirula osztogatást, majd komoly Excel / PowerPoint varázslást igényelt – de jó lett. Így a tervezett 4 helyett fél hatkor már el is tudtam indulni a bankból. Nagy nehezen odaértünk - a Kismama, a távolról ingázó és a még távolabbról ingázó a koncertre, ami 8kor kezdődött. Miután megnéztük a Kismama hozott képeit, az utolsó etetés kapcsán szóba került, hogy kinek mikor kell hazamenni ... az egyiknek 10kor, a másiknak ¼ 11kor, a harmadiknak kb ½ 11kor kellett indulnia. :) mit nekünk koncert. Most komolyan, nem lehetne úgy szervezni a koncerteket, hogy utána a szerencsétlen gyakorló vonatkergető is haza tudjon érni anélkül, hogy az utolsó két számról (nem mellesleg kedvenc két számáról) lemarad? ;)

De legalább jót vihogtunk magunkon, rájöttem, hogy a szigeten tett séta nem teljesen a legjobb alkalom egy szandál bejáratásához – és különbenis – jó volt a koncert. :)

Majd volt egy búcsú buli, ahol kollégát búcsúztattuk, aki ide jön hozzánk dolgozni :). Jó volt egy kicsit eltávolodni a mindennapoktól és beszélgetni, nevetgélni, no meg iszogatni egy kicsit. (kaját most nem minősítünk).

És most itt vagyok. És az jutott eszembe ma egy megbeszélésen, hogy épp egy éve írtam egy szép szösszenetet arról, hogy milyen is volt egy első nap egy első iskolában illetve milyen jó is az, amikor a párnádra más is pályázik mint te. Mintha nem csak egy év telt volna el azóta, hanem jó néhány. Hmmm... valahogy Horváth Charlie dala jut erre eszembe:

„Annyi minden történt,

Annyi minden változott,

De ha lehetne még,

Vissza hoznék pár napot..."

na jó, lehet, hogy nem csak pár napot... de nem biztos, hogy nem a londoni első hármat ;)

Jó iskolakezdést mindenkinek!!! Én most megyek haza.

Kimaradt

Van egy kollégám, aki pont úgy néz ki, mint Joey a Jóbarátokból (GYK: Friends).
Annyira meg tud lepni, hogy értelmes dolgok jönnek ki a száján...
És még én jártatom a számat a sztereotípiák igazságtalanságáról. ;)

renitenskedem

Először is ott kezdődik renitens feladatköröm, hogy világoskék alapon ezüst zselés tintával feltöltött tollal írok. Ez senkit nem zavar, de mégse a mindenki kezében pihenő egyen toll. És különbenis.

Renitens feladataim második pontja, hogy nem húzom fel magam. De tényleg. Volt megbeszélés kollégákkal, amin sikerült egymásnak ugraniuk, én pedig tőlem teljesen szokatlan türelemmel és nyugalommal próbáltam meg közös álláspontra hozni a meglehetősen eltérő véleményeket – egész jó eredménnyel. (öregszem)

A feladatkör harmadik pontja, hogy lementem a büfébe meginni egy kávét. És a lerohanós, kávét műanyagpohárból a liftben lehörpintős kávézás helyett, nyugodtan melléültem és elmélkedések közepette megiszogattam. Nem hiszem, hogy ebben az öt percben, amíg a kávém tartott sok minden történt volna, de én örültem, hogy ez idő alatt nem csörgött a telefonom, nem zaklatott senki és ... én is némiképp felébredtem.

Negyedik pontként megemlíthetném, hogy sikerült a fák biztonságára ügyelve nem kinyomtatnom 106 oldalnyi power point diasort, hanem elolvastam a gépemen. No ezzel már kivertem a biztosítékot kolleginánál, aki amikor közölte, hogy de ő jegyzeteket is akar, és véleményeket, akkor sikeresen átküldtem neki a kommentekkel megtűzdelt eredeti diasort. Nem fogok kivégezni egy fasort egy piszkozatért...

A feladatkör mai utolsó pontja: kiürítettem egy szekrényt. Ami annyira nem nagy kaland, de archiválni kellett. És azt tudjátok milyen macera ... és ahelyett, hogy tovább nézegettem volna az egyébként nekünk nagyon kellő szekrényt, amiben egy másik csapat papírjai voltak, az érintettekkel tartott rövid konzultáció után kipakoltam... 25 perc alatt. :) és még csak a kukába se dobtam belőle semmit! ;)

Na ... büszkék vagytok rám???

Ja, de igazi renitens csak akkor leszek, ha ma időben sikerül hazaindulni. SZURKOLJATOK!!!

de nagyon :)

A grappa és a meeting

Nna, volt egy három napos hétvégem - hogy egy kedves ismerőst idézzek, még pár ilyen hétvége és beledöglök.

De ... Azt meg kell hagyni, nincs annál jobb, mint amikor végignézel minden hűtőt és tudod, hogy az összes létező finomság ami bennük didereg a Te kezed munkája. Jó, lehet, hogy van, de nekem pénteken este kimondott megelégedésemre szolgált a teli hűtők látványa. ;)

És közben azt is kitálaltam, hogy fogok tiramisu fagyit csinálni :).

Egyébként a hétvége rövid volt. Majdnem lett egy szép új routerem, de sikerült a cégnek egy hibás darabot kiküldenie, így majd jól elviszik és küldenek egy másikat.

Majd sétáltunk nagyot a Kutyával, aki boldogan bebarangolta a varos minden füves zugát, ahonnan a szigorú gazdi nem rángatta vissza.

De rettenet gyorsan eljött a hétfő a maga új meglepetéseivel ;)

Szóval az úgy volt, hogy felettébb jó gyerek módjára sikerült ma egy hosszabbat ebédelnem. Főnökasszony nincs, jó barátot nem láttam alig fel éve, így komolyan úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy egész gyros tálat és azt is, hogy ezt ülve fogyasszuk el.

Épp hogy leültünk a szerzeményünkkel, amikor meglepetésünkre megjelent mellettünk egy kedves pincér ember, egy tálcával a kezében és egy kérdéssel a száján: nem kérünk-e kis alkoholos hűsítőt. Körbenéztünk magunkon és rájöttünk, hogy hozzánk beszel. Mivel mind a ketten bkv huszárok vagyunk így nagggyon gyorsan sikerült igent mondanunk.

Finom is volt, hatásos is, és nagyon jól helyet csinált az elfogyasztandó ebednek és .... Kicsit feljavította hétfői humorérzékünket.

Csak így eshetett meg, hogy a rögtön az ebéd után kezdődő megbeszélésen a sarokban, a földön, a laptopja felett kuporgó kolleginának (nem volt csak 1 méteres hálózati kábele) felajánlottam, hogy ne erezze magát annyira egyedül ott a büntiben, elszaladok pár építőkockáért vagy egy kifestőkönyvért. Hat mit mondjak, rajta kívül mindenki díjazta a poént, sőt az építő kritikára tett megjegyzésére is nevetve mondtak, hogy ez az volt ... Csak olyan kockás. ;) valamiért lapítottam a nap végéig ;).

és még csak fél 10...

Valamikor a múlt hónapban volt téma a Bumerángban, hogy mik azok a dolgok, amivel hülyére tudnak idegesíteni a munkahelyen. Hát ... nem mondom, ez a mai nap ebből a szempontból nagyon bejött.

Szóval ott kezdődött, hogy kollegina korán reggel mint a sündisznó megjegyezte, hogy ma nem kell vele beszélgetni, mert valaki beállt a parkolóhelyére és nem tudott hova állni a motorjával. Ezért bosszúból odaállt a kolléga elé keresztbe. (no comment) Ez még nem is lett volna gond, de miután harmadszor közölte velem, hogy ne szóljak hozzá, ha jót akarok magamnak, elkezdte elmesélni a hétvégéjét. És tudta ezt tenni 40 percig, anélkül hogy rájött volna, hogy azért van a kezemben a bögre, hónom alatt a tej, azért toporgok itt az asztalom mellett, mert szeretnék kávéhoz jutni.

Sebaj, elmesélte mennyit ivott a hétvégén, milyen korán kelt ma, hogy időben beérjen, és ... én pedig türelmesen, bólogatva meghallgattam, majd nagy nehezen végre kijutottam bögrét mosni (itt megtanultam, hogy délután el kell mosni a bögrémet, mert különben ...).

Na a kávémmal a kezemben végre ücsörögtem a gép előtt, amikor furcsa hangokat hallottam irányából – amitől kicsit felállt a hátamon a szőr. Mondom, mit csinálsz? Körmöt vágok volt a válasz – körömcsipesszel. Hát mit mondjak, gyorsan átmentem a szomszédba a kávémmal, nehogy a következő csippentésnél rám törő hidegrázástól kiborítsam a kávémat ... is.

Na ezután jött a kedvencem amikor kitalálta, hogy egy 70 oldalas fordítást 2 nap alatt (persze hétvégén) igazán megcsinálhatnék. Nem értette, hogy miért nem gondolkoztam el a dolgon mielőtt közöltem, hogy NA AZT NEM! Jó, tudom, dolgoztam már hétvégén, dolgoztam már éjszaka, meg mittom én mikor... de 70 oldalt? 2 nap alatt? Kollegina két szép szeméért? ... nem ...

Ezután a sárgarépa rágása, fogcsikorgatás, folyamatos géppel hőbörgés és morgás már csak könnyű séta. :)

És akkor egy kis vidámság a végére. SZTAKI szótárban turkáltam: Behajtás = housing :)))

szerintetek?

csak egy kérdés

Ma reggeli kávémat elkészíteni próbálván sikerült fennakadnom a kilincsben és ezzel a mozdulattal ki is öntenem a bögrém tartalmának egy részét.  Jutott belőle az asztalomra, a székemre, a nadrágomra, a padlóra és még a szomszédomra is úgy, hogy 10 percen át törölgettem, takarítottam, széket mostam - mindenki legnagyobb vidámságára...

Most mondja meg nekem valaki, ha kilöttyintek egy egész deci tejet, hogy tud ekkora területet lefedni??? Ha hasonló mennyiséget a tejhabosítómba öntök bele (mert nincs több) abban meg se látszik.  Hát fair ez?

 

 

kis magyar hőbörgős

Hát, ismét sikerült szétnéznem a bürokrácia útvesztőiben. Szerencsére hamar kijutottam.

 

Mai napra voltunk berendelve (határozatilag!!!) aláírni a hagyatéki leltárt. Közölték Anyuval telefonon, hogy reggel 7:45-kor nyitnak, akkor be lehet menni, pár perc alatt kész.  Erre a mondatra kicsit összeszaladt a szemöldököm. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én még nem láttam embert okmányirodában pár perc alatt bármit is elintézni. Tehát reggel kicsit szkeptikusan indultunk neki az útnak.

Okmányiroda mellett persze egy darab parkoló nincs (útfelújítás/csatornázás a városban ... nincs olyan utca, ami ne lenne felverve), tehát kisebb 5 perc sétával elértük az iroda előterét – ahol állt a sor vége, a sorszámosztó automatára várva. Sebaj, bátor edina keresztülverte magát a brazil gépsor különböző egységein, majd elérve az információs pulthoz, megkérdezte – hagyatéki ügyekkel hol kell jelentkezni? Nemtom. Volt a válasz. (ÉS TÉNYLEG)

Kisebb „eszmecsere” után, sikerült egy rendes választ kinyernem, sőt Anyumra mutogatva (akit mostanság a doki szép fehér gallérban járat) előre is vettek minket, tehát alig 1 óra alatt sikerült 8 aláírást produkálni 4-et Anyu, 4-et az ügyintéző által.

 

Egy szavam sem lehet, kis magyar valóságunkban az 1 óra egy okmányirodában rövid ügyintézésnek számít. De hogy ott az okmányirodában dolgozó 5 emberből 3 semmit nem csinált az is biztos. Volt ott kávé, süti, körömreszelés – egy ügyintéző közölte, hogy ő arra vár, hogy néni aki kiszaladt, hogy befizesse a csekket az illetékkel visszajöjjön. (Posta alig 15 perc gyalog) Ha egyszer valaki venné magának a fáradságot, hogy elmesélje nekik, hogy mi mennyit dolgozunk azért, hogy ők ott kényelmesen, kellemesen elücsöröghessenek és várjanak valakire ahelyett, hogy esetleg mondjuk egy másik ügyféllel foglalkoznának ... nemtom. Szerintem meg is lincselnék ;).

 

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az ilyenek azért zavarnak ennyire, mert tudom, hogy lehetne jól csinálni ... Na igen, de ennek a tudásnak rajtam kívül mindenki a bírtokában van, aki nem dolgozik okmányirodában ;)))

... Nincs kedve valakinek Gesztiválra menni???
Nem röhög, ez az elő dolog amire hajlandó lennék egy estét áldozni remete életemből.
Na, abbahagytam a hisztit.

Ma reggeli

félig csukott szemmel, mivel reszelős hangú néni nem mellettem csacsogott Ceglédtől, így tudtam aludni is - így még félálomban, letápászkodtam a vonatról, sétáltam a hordával az állomás kijárata felé - tartva a horda sebességét. (ki vagyok én, hogy reggel éhgyomorra megváltsam a világot???)
Szóval ahogy így sétálok, arra leszek figyelmes, hogy valaki megrángatja a hajamat. Őszintén megmondom, köpni nyelni nem tudtam. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ki az a marha, akinek korán reggel ilyen baromság jut eszébe. Több se kellett, harcra készen (alig 30mp fáziskéséssel), szatyorral a kezemben hátraperdültem és csak azt láttam, hogy egy férfiember lehajtott fejjel elrohan mellettem.

Annyit még utána tudtam szólni, hogy mivan, szád nincs? De kb ennyi.
Most mondja meg nekem valaki de őszintén, mi baja van egyeseknek??? Mert az ilyen bunkóságot ne próbálja meg nekem senki a frontokra fogni...

Új hét, új örömök ...

Na, kisebb harcok árán, de végre van belépőkártyám - lehetővé teszi, többek között, hogy végre elengedett kézzel tudjak nyomtatni. Hogy eddig mit tudtam nyomtatás nélkül kezdeni magammal, nemtom :)))
De nehogy azt higgyétek, hogy ez simán ment ... ááááá, közel egy óra vakerálás után sikerült végre megtalálni a gépemmel a nyomtatót, ami hajlandó volt azt csinálni amit mi szerettünk volna... nyomtatni :). Tudom, tudom. Már megint elvárásaim vannak ;).

Viszont, miközben új kártyámmal a kezemben visszasétáltam másik épületből (mert nehogymá ne kelljen személyesen érte menni a 15 percnyi távolságban lévő másik épülethez) megtaláltam a környéki Lipóti pékséget, és megvettem az egyik szép nagy paraszt kenyerüket. Nézett is a nép rendesen, amikor megérkeztem egy malomkeréknyi kenyérrel. (csak a zsír, a hagyma és paradicsom hiányzik mellőle - na meg a hőbörgő kihagyott kollégák ;). De itthon felettébb örültek nekem :).


Aztán másik mai hír, hogy kinőtt a kávéfőzőm az egyik konténer tetejéből. Na jó, ennyire nem volt egyszerű a dolog, de végre - végre főnöki engedély birtokában letehettem a kis gépet egy eldugott sarokba, és végre reggel jutott nekem egy jó kávé. (mert vagyok annyira sznob, hogy csak az a kávé legyen jó, amit én főztem ;). Na jó, azért nem teljesen tökéletes - a tejhabosítót még nem hoztam be - csak apránként készülök bevenni ezt a várat. De legalább már ott tartok, hogy reggel nem másokon múlik a friss fekete :).

Egyébként azért halkan és határozottan meg kellene jegyezni, hogy hülyülök. Ma a egy komolyabb word doksi tanulmányozása közben a laptopom képernyőjét simogattam, mint a tapizós telefonomat - és vicces módon nem ment arrébb a szöveg. Küldjetek már rám egy jóképű fiatalembert azzal a szép, hátul csatolódó fehér kabátkával ... akkor legalább nem fáznék ;)

na és akkor hogy valami vidám is legyen, a mai 2 kegyelemdöfés:

1. kolléga beszólása a mindenki számára terhes 4. órájában futó megbeszélésen -
Most akkor vizet gereblyézünk, vagy adunk hozzá valami értéket is? Mondanom sem kell a megbeszélésnek itt vége szakadt.

2. kollegina küldött nekem egy mailt két folyamat leírással: az első angolul, a második az angolban elkövetett változtatásokkal még nem aktualizált magyar verzió, ha az angol nem menne. Hümm, szerintetek ha az angolt visszaküldöm kijavítva (mert olyan hibák vannak benne, hogy mééééég), akkor leesik neki? ;)
... ugh hogy mekkora paraszt vagyok :).

Igen, itt is teljes az óvoda.

Miért van az, hogy egyes emberek azt gondoljak, hogy az ő idejük értékesebb mint másé?

A történet: „A” kollegina késve érkezett egy megbeszélésre, igazoltan. Sőt, főnöke oda is telefonált, hogy késni fog. (kolleginának nem volt mobil a kezében). „B” kollegina ennek ellenére ledorongolta ahogy illik, hogy jó lenne tiszteletben tartani mások idejét.

Na 1 órával később B kollegina váratott minket 35 percen át mert a folyóson osztotta az észt valamiről amit máskor is meg tudott volna beszelni. A késesét meg egy vállrándítással elintézte. Amikor ezt az éppen nálunk vendégeskedő külsős fejlesztő megjegyezte neki elkezdett hőbörögni, no meg csapkodni, hogy mégis miért is cseszegetik.

 

Na most akkor hogy is van ez?

 

Na mindegy ... egyébként szeretném megjegyezni, hogy mobilon blog bejegyzést írni nehéz. Legalábbis Iphone-on. Kérem vissza az e72-es Nokiámat. Azzal kilométereket tudtam pötyögni ... pillanatok alatt.

vadásztam

Jó, nem cipőre, pedig … Gabi által irodai „kis büdösnek” titulált cipőim kezdik mind megadni magukat…

Na de hogy mire is:
Hajnali egykor, amikor végre befejeztük a fagylalt készítést, feltámolyogtunk és nekifeküdtünk a napi papírmunka gyors befejezésének. Még a konyha asztal felett tologattuk a papírokat, amikor éktelen ugatásra lettünk figyelmesek. Mielőtt bárki bármit tudott volna mondani, felugrottam és elindultam lefelé az udvarra. Ugyanis szeretnénk még itt lakni egy ideig, és ha a szomszédok legnagyobb örömére hajnali egykor befejezzük a zörgést a fagylalt műhelyben, akkor legalább a kutya fél órával később ne verjen már fel mindent és mindenkit …
Tehát lerohantam.

Amikor leértem, a sötétben csak azt láttam, hogy a Kutya előtt ott egy kis gombóc, amit esztelenül püfölne, de valamiért azt se sikerül, mert amikor hozzáér elrántja a lábát… nem értettem. De felkapcsoltam az udvari lámpát és megértettem a dolgot. Azt már megszoktuk, hogy az én Kiskutyám minden kisebb élő állatot kikerget az udvarból. A szerencsétlenebbjeit meg is rágja. De … hogy nekiessen egy SÜNNEK??? Igen … a hangos ugatás a vicces kinézetű püfölés kiváltója egy egyszerű kis süni volt, aki betévedt az udvarba a kapu alatt.

Mikor sikerült végre abbahagynom a röhögést, (azért a Kutya viccesen nézett ki a nekiesek-visszakozok folyamatában) sünit felkaptam és meglepődve tapasztaltam, hogy megalapozott az információ, miszerint a sün azért annyira nem szúr. Belefordítottam a tenyerembe, ő még kisebb gombóccá húzta össze magát, és úgy ahogy voltam, kiszaladtam vele a legközelebbi zöld területig, ahol biztonságban lehet és megpróbálhatja megtalálni az útját hazafelé. Kutya nagyon nem örült nekem, mert amikor visszaértem az udvarba és a sün nem volt a kezemben ott hagyott és ment vadászni a helyét. A hálátlan ;)

Azért belegondoltam - fagyi készítés után, a teljes menü kisebb nagyobb cseppjeivel / foltjaival a szivárvány minden színében a pólómon, egy sünnel a kezemben, amihez folyamatosan beszéltem - vicces látvány lehettem az utcán, aztán a parkban ... még jó, hogy rendőr nem járt mifelénk ;).

Na további jó hétvégét Nektek!

megbeszéltem

... azért az ügyfélkiszolgálás nevében meg kell jegyeznem, hogy még mindig tudnak egyes kollégák. Az, hogy leszállok a vonatról, ott vár a Nyugati végében, hogy bevigye a bankba a papírt, hogy a hitelkártyám megmaradhasson... azért az valami. Mondjuk tudom, ez a találkozó nem jött volna létre, ha egyébként nem vagyunk kollégával jóban, de akkoris. Olyan jól esett, hogy nem kellett metróznom egy irányba, majd metróznom vissza és villamosozni a melóhelyig. És mindezt egy átlag hétfő reggel. Azért ez valami :).

 

nna ... mondja meg nekem valaki, hogy ki az a vadista szandál, aki hétfő reggelre betesz egy 3 órás megbeszélést? És ha már ilyet tesz, miért kapcsolja ki a légkondit, amikor az egyetlen, aki túlfűtött hévvel végzi a munkáját a teremben, az a projektor?

... és már csak egy kérdés – hogy lehetek akkora marha, hogy egy ilyen megbeszélésre elviszem magammal a telefonomat, amire tegnap éjjel töltöttem rá két vadonatúj játékot?

 

Viszont ma meglepetten konstatáltam, hogy nem kell nekem Londonba menni szemkápráztató (és fájdalmas) nyakkendő-ing párosításokért. Az egyetlen nagy különbség a színek kavalkádja ;). Komolyan, a feltörekvő programozó/fejlesztő ifjúság annyira komolyan vette az öltözzünk színesen felkiáltást, hogy még most is káprázik a szemem. És ... megnéztem, ezeknek a zoknijuk is durva. :) Nagyon nehezen álltam meg röhögés nélkül.

 

na, most megyek haza – hazaviszem a Kutyának a vacsoráját :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

besírtam

Szóval az úgy van, hogy mostanság hozom magammal az ebédemet – annyira nem győzött meg a környéki felhozatal, no meg próbálok költség hatékony lenni ... vagymi.

 

Na, ez a mai, ez egy olyan reggel volt, amikor kb leestem az ágyról, keresztültoltam magam a reggeli teendőkön, ebédet bedobtam egy szatyorba és rohantam a buszhoz, ami kivitt a vonathoz. Kis alváspótlás után / Bumeráng hallgatás közben megnéztem, hogy mit tartalmaz a mai csomag. Csak hogy tudjam, hogy mit is ebédelünk.

Hááát... a körülöttem ülők nem értették, hogy a kezemben lévő doboz tartalmának láttán miért sikerült hangos, térdcsapkodós, könnypotyogós röhögésbe fognom.

Szóval ... nálunk a Kutya (alias Bendegúz) élelmezése szigorú terv szerint, otthon elkészített ételekből van megoldva – Ő jobban szereti. Mi is. (ez egy másik tanulmány, most nem fejteném ki) De ... szóval tegnap este gondolkodás hiányában ugyan olyan dobozba tettük a Kutya kaját, mint amilyenbe a sajátomat...

 

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Kutya járt jobban ;).

 

... ennyit a takarékosság / értelmes ételek fogyasztásáért folytatott küzdelmemről. :)

 

jobb napot Nektek!

 

Einstein és köztem

... se a célfotó döntene, az biztos. :)

 

Azért az vicces, hogy 3 nap kellett ahhoz, hogy rájöjjek hogy kell a szék támláját beállítani.

 

És még mindig nincs fogalmam sem arról, hogy miként kellene az ülőfelületet lejjebb engedni. :) NEM RÖHÖG!!! egy átlag széken van egy standard kallantyú készlet, amihez szokva vagyok. Aztán ennyi. Ha több van, ha az átlagtól eltérő gondolatmenet alapján működik (nem felhúz, lenyom ... hanem csavarni kell) akkor már kicsit elgondolkodom, hogy mit is meg hogy is kellene. Mostmár legalább értem, hogy miért nem tudom az egyszerű zuhany csaptelepet sem használni. (pláne ha nem a standard verzió)

 

Ez meg egy ilyen nap... megbeszélésen ülve, ahol a cég apraja nagyja megjelent, mivel új dolgokat mutattak be (köztük engem is) sikerült ismét bemutatkoznom. Egy ideje (alig sok éve) a telefonom hangos kiabálásba kezd egyes hívásoknál. Általában le szoktam némítani ha olyan helyen vagyok, de ... nem mindig sikerül. Namost, közel 50 ember egy nagy tárgyalóban, Edina kellemesen elfészkelődik, jegyzetelget, időnként megnézi a mobilját, csak hogy lássa. Aztán egyszercsak arra lesz figyelmes, hogy a telefon berreg egyet, majd felkiált – „Apus Anyus hívás ... szerintem”. Hát mit mondjak, nem kellett pirosító... de legalább jót nevettek rajtam a kollégák, és folytattuk tovább.

Sose leszek normális. Vagy csak nagyon ritkán.

 

 

 

 

 

 

 

Az az angol ... na meg a kávé

Nem ismernek nagyon még a kollégák, és azzal sem nagyon vannak tisztában, hogy nem beszélek angolul. Jah, azért voltam Londonban, hogy megtanuljam, de inkább a hindi egyes nyelvjárásait sikerült elsajátítanom.

No de, a lényeg. Békésen ücsörgök a helyemen, lapozgatván a papír hegyet, amin át kellene rágnom magam (hogy én mindig így kezdem? ;) és csak arra leszek figyelmes, hogy két kollegina elkezd megvitatni egy külföldi kolléga által angolul írt levelet. Ezer meg egy sebből vérzett a nyelvtani logika, kicsit fájt a kiejtés meg különbenis.  Leginkább azt sérelmezték, hogy a kolléga a ne csináld felszólítást a don’t szócskával kezdte. (hogy a ne csináld-ra mikor használtunk shouldn’t-ot, nemtom... biztos megint én ülök fordítva a bilin).

 

Szóval a beszélgetés közben eszembe jutott nyelviskolai pályafutásom első hétvégéje (3. munkanapja), amikor a szombati „intenzív” csoportok anyagait fénymásolva sikerült egy beszélgetést elcsípnem két tanár között.

– Te ez a Hadaway (nem, nem elírtam – végzett angoltanár imígyen ejtette ki a nevet) ez egy jó angol könyv?

– jó. – mondta a másik

– Egyébként mit jelent az hogy Hadaway – mármint a könyv címe?

– Nem tudom. (Igen, ez is tanár volt.)

No ekkor sikerült Edinának odafordulnia, és kinyitnia a száját:

– Hadaway – ahogy Te mondtad, egy énekes a Baby Give it up című számot énekelte ezer évvel ezelőtt. A headway, ami a könyv címe ... na az, az előnyt jelent. – és ezzel a kedves mondattal visszafordultam a fénymásolóhoz, kivettem belőle a papírjaimat és bementem a csoportomhoz.

 

Mondanom sem kell, két kolleginánál azóta sem vagyok kedvenc. Eme emlékkép mellett tovább gondolkodtam. Ha amúgy edinásan egy fél mondattal helyre teszem a történetet, akkor kb 2 év mire rendbe hozom a „ranomémat”. Minimum.  Ha nem szólok bele senkinek nem lesz semmi baja, csak a kollégák fognak megmaradni a tévhitükben – meg az én fülemet fogja bántani a következő ilyen jellegű eszmecsere.  Kicsit még elmélkedtem, majd a számat befogva lementem egy kávéért ... abban már csak nem találok kivetni valót ;).

 

Lassan kezdek rájönni, hogy a kávé az baromi jó indok – bármire ;). Ja, nem is modntam – a lenti büfében kevés neveléssel egész jó kávé készítésére fogom tudni rávenni a nénit... Már nem fél deci a lefőtt kávé, hanem csak 4 cent. Még egy kicsit erőlködöm és a történet végén kapok egy rendes ristrettot... na jó, azért annyira nem erőlködöm – várom a pillanatot amikor a kávéfőzőmet végre rendesen csatasorba állíthatom. :).

 

Na, megyek kapkodni a fejemet (egyelőre úgy érzem magam megbeszéléseken, mint egy teniszmeccsen. Úgy pattog az info, mint a teniszlabda. Csak ... lassan nekem is elő kell vennem az ütőmet és használni – de előtte kérnék egy baseballütőt ... és a listámat ;).

 

... csak tudnám

helyi rendszerekben mivel érdemeltem ki, hogy az azonosítóm a kimondottan kellemes sár szó angol megfelelője???

Vagy ... sárvérű lettem? (aki nem tudja miről beszélek, olvasson Harry Pottert)

 

Új munkahely ... új élet?!?

Hétfőn új helyre jöttem dolgozni. Ok sok volt, indok annál több. De a történet vége úgyis csak az, hogy itt többet adtak ... értem. Azért jól esik az ember lányának, ha néha vállon (na jó, zseben) veregetik. Pláne mostanság...

 

Node, a lényeg. Ma reggel új helyre jöttem dolgozni. Akarom mondani ... rohantam. Szóval az úgy volt, hogy elterveztem szépen vasárnap este, hogy felkelek időben, és szépen nyugisan összepakolászok és kimegyek az állomásra a hetes vonathoz. Jah ... valahol az általam nagyon szeretett Gilmore Girls (Gyk: szívek szállodája) sorozat elején Lorelai elalszik azon a reggelen, amikor a lányát el kellene vinnie első napjára az új, ámde annál puccosabb iskolájába.

 

Hát, valahogy én is így jártam. 6:00 helyett 6:29kor riadtam fel.   Anyunak hála (aki „halk” nyomdafestéket nem tűrő kommentáromra ébredt fel;), 14 percbe belefért a zuhany (ebben a melegben csak nem tarthattam büdi napot), az öltözködés, a kocsmában dolgozó leányzó „adjusztálása.”   De a vonatot elértem, halkan el is aludtam és a Nyugatiban már kellemesen kisimult homlokkal konstatáltam, hogy nem, nem a metró felé kell vennem az utamat, hanem a villamos felé. (ilyen se gyakran volt eddig – párszor ... de azt most nem mesélem el.)

 

Azért meg kell hagynom, az első nap itt is furi volt – no neeem, nem sokan voltak, nem is a 15.-en sikerült a tájat bámulnom az értékes információk meghallgatása helyett. Csak ... szóval a HR-en úgy pislogtak amikor megérkeztem, mint pénteken amikor a kilépő papírjaimért indultam. De gyors csuklás után sikerült mindent megoldani, a kilépő papírjaim nélkül is beengedtek, alig 75 perc alatt nyitottam számlát. Bemutattak boldog boldogtalannak, megszólták az ebédemet (szendvics és üdítő – ehh... gazella projekt ;). De mire az asztalomhoz kerültem, került laptop, telefon és délután már képes voltam emaileket is küldeni :).

 

Aztán kettő körül már jutott kávé is, enyhítvén az addigra kialakult elvonás okozta fejfájásomat, majd miközben egy újabb leírást olvasgattam, figyelhettem ahogy kolléga ügyködik a lockolt gépemen :). Mert nehogymár minden tökéletes legyen. :)

 

na ... hát ilyen volt az alig egy év alatt 3. első napom az ... iskolában.

 

Daddy's girl

Egyszer ezer évvel ezelőtt egyik főiskolai csoporttársam közölte, hogy ha „Apuci kicsi lánya” benne lenne a szótárban, az én képem lenne mellette. Hát, igen… valahogy így van ez.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Szőke volt, kék szemű, be nem állt a szája, és ha valaki éppen kereste az Apja mellett mindig ráakadt.

Aztán idővel a lányka haja bebarnult, a szeme színe is elsötétült, egy kicsit cseperedett, és elment iskolába. Sokat nem tanult, de ha mégis, akkor leginkább a szobájában gondosan összeválogatott plüss állatoknak tanította meg a napi leckét – szülei nagy vidámságára. (tudod, vicces az, amikor a felszólított „diák” helyett a „tanár” elmondja a leckét, majd meg is dicséri … és be is vési magának!!! a piros pontot).
Ha valami (leginkább a fizika vagy a matek) nem ment, akkor Apuval melléültek, és addig kínlódott vele, amíg a lány meg nem értette az aránypárokat, az egyenleteket, a fizikai törvényeket.

De az biztos volt, hogy ha nem volt iskola, és Apa ment valamerre, akkor nem úszta meg, hogy a saját külön bejáratú zajládája vele ne menjen.

Aztán a lány alig 14 évesen elkerült az USA-ba egy évre, csak hogy megtanuljon angolul. Hol volt még akkor skype, meg internet ... de volt helyette levél. Rengeteg levél. Igaz pár oldalas, de Apu minden reggel amikor lement kocsmát nyitni (ez heti 3-4 alkalommal volt) mire megjött a postás írt 2-4 oldalt, amit a postás el is vitt – hogy még aznap útra keljen.

Karácsonyi hazatérése alkalmával a lány először látta Apját sírni: Amikor kikerült a tranzitból az ott várakozó családtagok közé, Ő volt az első akibe belekapaszkodott és hosszú percekig nem akarta/tudta elengedni. Aztán az az év is eltelt, de a levelek – azok megmaradtak. Mind egytől egyig, a megszokott, lendületes kézírással – a minden szóból áradó szeretettel, huncutsággal, viccel.

Aztán jött a gimnázium, ahol a nap végén a lány azt figyelte, hogy ott áll-e a sötétzöld BMW a szemben lévő utcában – mert akkor biztos, hogy valamerre mentek, de legalábbis együtt jöttek haza. Aztán elkezdtek repülni. Apja legnagyobb örömére 16 évesen sikerült először egyedül repülnie (Apjának meg végig nézni – és földet érés után a sárga földig lehordani a lányt, amiért a leszállásnál valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna).

Aztán tovább szaladtak az évek, érettségi bizonyítvány kiosztásánál Apa komolyan megkérlelte leánya osztályfőnökét, hogy csináljon már valamit azzal a matek kettessel, hát hogy néz ki a többi ötös között. De sebaj, az érettségi bizonyítvánnyal a kézben elmentek repülni – mert az olyan jó volt – együtt.

És aztán jött a főiskola – az USA-ban, hol máshol. Kicsit rázósabb időszak, de megszokták és könnyedén megtalálták a lehetőséget a beszélgetésre. Igen, már ekkor is volt olcsó telefonálási lehetőség, és mindenki nagy megrökönyödésére családilag órákat töltöttek el a telefon két végén. Aztán eljött a diplomaosztó, ahol a büszkeségtől ismét könnyező Apa adta fel a talárhoz tartozó gallért a lányra, és jó ideig csak kézcsókkal köszönt neki.

Majd kicsit kalandosan, de újra hazakeveredett a lány. Elkezdett dolgozni, de valahogy a mindennapi munkát mindig félre tudták tenni Apjával, hogy ezt-azt együtt csináljanak. Egy interjú miatt elautóztak egészen a délspanyol tengerekig, ahonnan, ha már úgyis közel van, még 600km-t vezettek Gibraltárig. Egy nagyon emlékezetes napot töltöttek ott.
Aztán útban hazafelé, csak a teljesség kedvéért egy vargabetű keretében megálltak az akkor Olaszországban tartott nemzetközi fagylalt bemutatón – és természetesen minden megkóstolt fagylaltot hülyére kritizáltak.
Aztán – a lány talált magának egy kicsit stabilabb munkahelyet, és végre sikerült vissza is adnia egy iciri-picirit abból amit kapott. De nagyon keveset. De még ekkor is, a munkát könnyedén félretolva mentek együtt fagylalt versenyre, januárban libegőzni, úttörővasutazni, amerikai rokonokat kalauzolni a fél világban, kávézni, kutyát sétáltatni, Normafához – ahova csak lehetett és kellett.
De egy biztos volt, a vonal végén bármikor elérték egymást, és még annál is többet beszélgettek, mint azelőtt.

És akkor a lány kitalálta, hogy kimegy Londonba dolgozni. Míg az Apa boldogan mesélte mindenkinek, hogy hol van a lánya, addig a lány ... nehezen tűrte a távollétet, az újdonság erejét, az életének ekkora változását. (na jó, a főnöke és a kollégái se voltak egyszerűek ... na de valljuk meg, a lány sem ;) De ami biztos volt, a mindennapi telefon vagy skype.
Rengeteget beszélgettek a képernyő két végéről. Ülve egymással szemben, hol a Kutya társaságában, hol anélkül csak beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott – órák hosszat. Olykor becsatlakoztak az amerikai rokonok is, így 3 országot összekötve konferenciáztak – és jókat nevettek.

Aztán a lány hazajött, mert úgy érezte, ezt kell tennie. Semmi komolyabb és emlékezetesebb nincs ebben az időszakban. Jöttek, mentek, tették a dolgukat, de biztos volt mind a kettő a másik jelenlététben, segítségében...
És aztán ... amikor már mind azt hitték, hogy sokkal jobban van, Apa egy szombat délutánon elment. Igaz, akkor még csak mentő vitte a közeli kórházhoz, de ott már nem tért többet magához. Egy pillanat alatt eltűnt az életünkből. Tátongó űrt hagyva maga után – de nagy nyugalomban távozott.

Hát ilyen volt az én Apukám – mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya, mindenkinek segített, ahol tudott. És szeretet volt benne – rengeteg szeretet. és hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi ideig velünk lehetett.

Nézd meg az Anyját vedd el a …

Arról miért nem szól semmilyen fáma, hogy nézd meg az Apját ... aztán próbáld megnevelni a fiával együtt? (hímnemű olvasóimtól itt kérek elnézést)

Most komolyan, néhányan talán emlékeztek, amikor Londonban Tesóm nem talált el hozzám, mivel a kütyüjében nem volt olyan nevű utca a környéken, mint ahol az első (bogaras) lakás volt. És ezt egy a problémára nem teljesen utaló ("nem találom az utcát ahol laksz, majd jövök") sms-sel sikerült tudtomra adnia. Sőt, talán azt is tudjátok, hogy az átlag térkép használata Tesóm számára kimerül a legyező forma hajtogatásában. Na jó, esetleg még legyezőnek is használja. Gondolom ennek valamilyen szinten indikatíve jeleznie kellett volna számomra, hogy valami nem kóser az iránymutatásban ... így családilag. De megint nem figyeltem. ;)

Az úgy volt, hogy megígértük rokonynak, hogy érte megyünk a nagyon puccos ámde annál kevésbé jó helyen lévő budapesti hotelhez, mielőtt tovább származtatnánk egyéb rokonok felé. (hát ugye, Pesten nem olyan egyszerű közlekedni, meg hozzánk közelebb is van, mint az ország keleti végéhez ... meg ne próbáld megérteni a logikát)

Node, a lényeg. Mivel Anyu nincs itthon, én pedig amúgy is itthonról dolgozom, én lettem közvetítő Apu, a rokony és a találka között. Az, hogy miért én voltam a telefon végén, és a két pasi miért nem cserélt számot, azt nem tudom – ezt már inkább ne feszegessük. De mindegy, egyik kezemben a mobil, másikban a vonalas, és békésen irányítottam emberünket a fehér terepjáró (a recreational vehicle magyarul minek fordítandó?) felé.

Hol itt a bibi kérdezhetnétek. Jaaa, hát ott, hogy azt az infót kaptam, hogy közöljem emberünkkel, hogy Apuék a hotel főbejáratával szemben állnak. Én ezt meg is tettem, de kb. 25 perc pánik jellegű telefonálgatás után, amikor is rokony közölte, hogy ő senkit nem lát a hotel főbejáratával szemben, nemhogy egy fehér terepjárót, újra felhívtam Aput és a vele lévő kedves ismerőst. Na ekkor közölték velem, hogy jaaaa... ez a hotel hátulja. Végülis mindegy nem?

Na ezen infóval felhívtam rokonyt, aki körbeszaladta a hotelt, megtalálta Aput és szépen hazajöttek. Ezután csak halkan merem megkérdezni, ha én követem el ezt az apró tévedést, nekem meddig kell hallgatni, hogy nekem csak pulival szabad foglalkoznom – annak pont olyan az eleje, mint a hátulja???

Csak egy kérdés

Azt valaki egyszer magyarázza el nekem, hogy miért csak akkor kezdünk értékelni egy kollégát amikor az közölte, hogy távozna???
Addig miért nem lehet emberszámba venni - és most miért kell elővenni a kollégákat akik számítanak rá, mint a visszatartás eszközét???
Most komolyan! ...

hétvége ;)

Szóval az úgy volt, hogy Szülők egyéb elfoglaltságaiból adódóan enyém volt a hétvégén a ... HÁZ. Ez jobb helyeken azt jelenti, hogy az ember lánya felkel, és semmittevés jelleggel adózik mindazon dolgoknak, amelyeket egyedül szeret csinálni – takarít, olvasgat, filmet néz (közben vasal), főzőcskézik végre valami olyat, amit a család többi tagja annyira nem szeret.

De mivel mi minden vagyunk csak éppen normálisak nem, így ezen a hétvégén nekem jutott egy fagyizó és egy kocsma. Nem mondom, tudtam volna kicsit tovább is aludni hajnali kocsmanyitási felügyelet helyett, de az a lényeg, hogy jöttem, dolgoztam, és ... kihívták rám a rendőröket.

Szóval ... (és itt komoly bizonyítvány magyarázat következik) Az úgy volt, hogy békésen dolgozgattam a fagyizóban, amikor átjött egyik „kedves” vendég, hogy szóljak már Anyunak, mert randalíroznak a kocsmában. A kocsma átlag népe úgy fél Anyumtól, mint a tűztől – tehát eme kérés alapján úgy gondoltam, hogy valami komoly gáz van. Mivel szülők épp nem tartózkodtak itthon (Lásd 1. bekezdés), elővettem tanító nénis szigoromat (igen, többek szerint nekem olyan is van) és átbattyogtam a kocsmába.

A randalírozás arról szólt, hogy a kedves vendég egyre érdekesebb ajánlatokat tett a pult mögött reckető leánynak (nem, a recketés okára még mindig nem sikerült fényt deríteni), mert ő a sör mellé valami „pluszra vágyott”. Ilyenkor miért nincs kéznél egy doboz pezsgőtabletta???

De a helyzet komikumán felülemelkedve emberünkkel való rövid szóváltás után, amelyben adott nekem némi tanácsot arra nézve, hogy mivel keressem tovább a kenyeremet, sikerült olyan hatásosan (értsd – olyan hangerővel) kitessékelnem az ajtón, hogy a szomszéd ijedtében rendőrt hívott.

Hát mit mondjak, azért nem lehetett semmi a kép amint halántékán jól elszúrt skorpiótetoválással rendelkező, lábán alig álló, vastagnyakú kopaszt tessékelem a biciklije, majd a zebra felé. Rendünk büszke őrei érkezésükkor már csak utána kiabálni tudtak, hogy fel ne üljön arra a biciklire, tolja ;). (és igen, megálltam szó / röhögés nélkül!)

Csak ... ilyenkor elgondolkozom azon is, hogy mit is gondolhatnak rólam a szomszédok. Most komolyan, kicsit kiengedem a hangom, rögtön valami bajt sejtenek???

no, kicsit megint el voltam varázsolva. Mentségemre legyen mondva, hogy két nappal ezelőtt, amikor megpróbáltam belépni és megírni az írnivalóimat, valamiért nem hagyott a blogger belépni. Szegény én ;)

Szóval ismételten csendes pár napot tudhatunk magunk mögött. Én legalábbis biztosan. Más kedves kollégák ezt már így nem mondhatnák el magukról. Ugye kerek születésnaposok vagyunk. Össznépileg :). Mármint a bankban. Amivel nincs is nagy gond, de ezt meg kellett ünnepelni. No neeem, nem nekünk az aprajának, az ünneplés leginkább csak a „nagyokra” maradt. Na jó, nem vetítek, az esemény egy pontjára meghívtak engem is, de valamiért nagyon sürgősen el kellett mennem valami mást csinálni. Ja, bármi mást ;).

Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy miért kellett egy évfordulónak, és egy rakat fejesnek elérkeznie, hogy friss festék kerüljön a falra a folyosón, hogy rendesen kitisztítsák a szőnyeget, és rendesen takarítsanak? Na jó, nem vagyok én elégedetlen, végre legalább tiszta a szőnyeg amit időnként mezítláb (a kis szoba és a „zárt” ajtó örömei) taposok, de ... remélem nem kell megvárni a következő „sátoros ünnepet” azzal a szőnyegtisztítással. Habááár, ahogy magunkat ismerem, szerintem addigra inkább lecseréljük. ;)

Amúgy tényleg csend van. Kedden konstatáltam, hogy vannak még boltok, ahova nem sikerült begyűrűznie az elmúlt 15 évnek – ismét rám tört a ruhát kellene venni mizéria. Ez Londonban se volt egyszerű, de itthon már komikus is lett. Tehát mondja meg nekem valaki, hogy nekem való nadrágot leginkább miért 160 centis nőkre terveznek (átlag nadrág répa fazonú és fél lábszárig ér), ja és a felsők legtöbbje miért olyan, hogy a látványától hideglelést kapok? (tudjátok, egyszerű póló hatalmas élénk színű képekkel.) Komolyan nekifogtam azon gondolkodni, hogy ha magas és széles emberekre tervezett jó minőségű és kinézésű ruhákat kezdenék árusítani, rendesen megszedhetném magam. ... esetleg nem akar valaki társulni? Már csak mert amit én varrok össze, az ... nem marad egyben :).


Egyébként előző szösszenetemben panaszkodtam itt a komolyabb sétáimról az emlékek utcáin (egyenes fordítás a walk down memory lane kifejezésből, akinek nem tetszik, írja át). Na erre sikerült megtalálnia néhány kedves ismerősnek 1000 évvel ezelőttről, és az internetnek hála elő is került pár nagyon jó kép. :) Amint kiderült, nem voltam én olyan egyedül azon a sétán :).
Igen jól látjátok, az ott lenni én - 16 évesen :) Amikor még megpróbáltam mások mögé bújni ;)

Ezt a képet nem én követtem el, de nem gyönyörű?

Mostanság derékig járok az emlékek vesézésében. Lehet, hogy ez egyesek szerint normális, nekem valahogy azért kicsit durvának tűnik, hogy egy-egy reggel, míg a vonat eljuttat Budapestre, én megjárom Londont, Columbust, Washingtont, és ... Balmazújvárost.

Nem, ez még véletlen sem egy Taft reklám. Csak az agyam viccesen működik. Komolyan, reggel éhgyomorra, kávé nélkül miért kell eszembe jutnia a pillanatnak, amikor 15 évesen, fuvolával a kezemben (igen, zenekaros voltam), miközben a helyemre próbáltam feljutni a lelátóra megbotlottam a lépcsőn? Fuvolát, kottát, kabátot és a büszkeségem maradványait pipacs pirosan szedegettem össze, miután feltápászkodtam a lépcsőről a kék foltjaimmal. ;)

Igazából ez a gondolat akkor villant fel (mi a pensieve magyarul?) a képek forgatagában, amikor belegondoltam, hogy mennyire „összement” a világ. A ma estémet például azzal töltöttem, hogy beszéltem számomra kedves emberekkel – az USA-ból, Németországból, Londonból és ... Balmazújvárosból.

Ha belegondoltok, ez nem egy hatalmas dolog. De 20 évvel ezelőtt telefon is alig volt. Na jó, nem alig, de pl. Balmazújvárosban a rokonoknál nem volt, tehát nehéz lett volna őket felhívni. És az pláne elképzelhetetlen lett volna, hogy 2,5 órát beszélgessek (napi 10 percre voltam korlátozva;). Arról már nem is beszélek, hogy közben nézzem a beszélgető partnert is.

Szóval köszönöm a lehetőséget – mindazoknak akik meghallgatnak, és mindazoknak akik lehetővé tették, hogy világszerte az agyára menjek … bárkinek aki hajlandó szóba állni velem. :)

Na, félretéve az szómenést – ez is egy hét volt. Kollegina és családja holnap mennek vissza a világ végére – de legalább találkoztunk, beszélgettünk. És a jövő héttől hivatalosan is van hol laknom, ha Pesten maradnék éjszakára. Van valami jó abban, ha az ember ismerősei jó messzire mennek.
A jövő héten pedig, ha csak rövid időre is, de végre hazatalál egy ismerősöm Kanadából.

Most komolyan ... kezdek rosszabb lenni mint egy taft reklám – megyek aludni ;).

Ahogy sejtettem

A délután négykor végig kóstolt - így el is fogyasztott 8 különböző kávé megtette a hatását. Jó, aludtam, de alig és még most is pörgök.
Csak azt mondja meg valaki, hogy ez miért fog abbamaradni a pillanatban, amikor leülök az asztalom mellé és bejelentkezek abba a 9es konferencia hívásba???

Egy okkal több hogy újra kezdjem a kávézást ;)

Kááávééééé

Aki nem tudná, szeretem a kávét. :)

De általában véve az elmúlt pár hét egyik legremekebb (a szó word saját ajánlat, nem kút fejemből jött) napja áll mögöttem. Jó, jó, dolgoztam is, szaladgáltam is, mosogattam is, doki is volt (most komolyan, miért kell ezeknek mindenütt bajt szimatolniuk? Ha magas a vérnyomás, az a baj. Ha alacsony, az. Miért kellene nekem vérnyomás emelő gyógyszert szednem, amikor imádom a … KÁVÉT???)

Szóval ma jött mihozzánk két fiatalember egy kávéfőzővel. A kávéfőző egy gyönyörű darab – na igen, erről többet is tudok, minthogy piros, de nem untatnálak benneteket a részletekkel.
Szóval kávéfőző megjött, és ha már megérkezett a kávéfőző hoztak hozzá kávét is, amit ők árulnak. Na erre ugye nekem se kellett több, végigkóstoltam a repertoárt – 8 különböző kávét, ilyen-olyan erősségben, keverék arányban, pörkölési erősségben és ízben. Kb úgy szimatolgattuk (mert ugye ilyet csak egész családdal lehet csinálni), ízlelgettük a kávékat, mint a hozzáértők egy jobb borkóstolón. Szimatoltuk, néztük az állagát, a hab erősségét, a kávé sűrűségét, a szinét, a ... tényleg, mintha értenénk hozzá ;).

Legyen elég annyi, hogy nyolcból lett 3 befutó, amiből egy össznépileg nagyon jónak lett ítélve.

A kóstoló egy adag friss jó illatú, puding jellegű forró csokival zárult. Hogy a délután négykor elfogyasztott koffein mennyiségtől hogy fogok aludni ma éjjel, nem tudom. De ... legalább egy délután szégyentelenül ihattam mindenféle kávékat - mert ha nem is ráértem, de legalább volt :)

Éljen május elseje

Ének szó és tánc köszöntse ...
Na jó, de ki járt esőtáncot??? Csinálja vissza, de azonnal!

Sebaj, így legalább kötelező pihire vagyunk ítélve.
Jót tesz ez a folyamatosan elmaradó beszélgetések pótlásának, meg a ... na igen, a tv előtt bealvásnak. (ezt már megtette mindenki, kivéve engem. De most, mindjárt én következem :).
És következtem is – 14 óra alvás csodákat tud művelni a homlokomon lévő árkokkal. (olyan párna alakjuk lesz ;)

tavasz van

és a jövő héten érettségiznek a fiatalok ... szegények ;)

Ma, lévén egy kevés szabadidőm a vonat előtt, betévedtem a Westendbe.
Na jó, nem volt ez olyan véletlen. Egyszerűen egy lassan 8 napon túl gyógyuló névnapra kerestem ajándékot. Azt hittem, egy ilyen helyen könnyű egy jópofa bögrét beszerezni, de nem. Volt bögre a „kis hercegnőnek” (pasi az illető, megölne érte ;), volt bögre ami névre szólt, vagy spontán csúnya, vagy a legjobb Apának, Anyának vagy Nagymamának készült. De olyan, ami időnként (na jó, csak egyszer) szoknyában sétálgató pasi kollégának is jó lett volna, na olyan nem. Lehet, hogy rossz helyen keresgéltem? ;)

Miközben battyogtam a Westendből kifelé, elhaladtam egy „retro” stand előtt. Volt ott igazi füles fémbögre, amire trabant volt festve (nemtom, emlékeim szerint volt virágos, meg olyan, amin egy kissrác focizni készült ... de autós???), ilyen-olyan régi relikviák és ... egy egész polcnyi kutya. Nem is tűnt volna fel, ha nem áll a polc előtt két srác, vihogva, kurjongatva „Eeeez mekkoraaaa” miközben kocogtatták a kutyák fejét és utánozták a mozgását. Igen, bólogatós kutyák voltak...

Mikor nőtt fel egy olyan generáció, amelyik nem látott bólogatós kutyát?

Jókor kérdezek ilyeneket én is. Az egész város éneklő fiataloktól és lódobogástól hangos. Nálunk ugyanis a szerenádozó fiatalokat lovas kocsival szállítják tanártól tanárig. Természetesen ilyenkor az egész várost végig kell kocsikázni, nekem meg nyitott ablaknál kell aludni – nem egy csendes dolog, de hallgatva az éneklést, a nevetgélést, a hajnalra egyre furcsább nyelvezetűvé váló dalokat (itt-ott nem csak málnaszörpöt osztogatnak a tanerők) kénytelen vagyok belevigyorogni a világba, hogy milyen szép is az.

fára másztam

azazhogy csak majdnem. ;) volt ott egy létra is.

Emlékeztek, amikor Guszti és Gizelka eltűnése miatt egy egész család palacsintát evett egy fél délután? (aki nem tudja miről beszélek, az nézze meg a Szeleburdi család című filmet). Hát, kb. ott tartunk – csak mondja meg valaki, hogy mi a fenével lehet előcsalogatni egy halálra rémült kiscicát a hűtő mögül? (honnan máshonnan???)

Ma reggel arra ébredtem, hogy veszettül ugat a Kutya. Ez annyira nem zavart volna, de az Eb a hajnali 6 órát választotta hangszálainak tréningezésére. Lerohanván az udvarra látom, hogy Kutya két mellső lábával az egyik tuja törzsének támaszkodva teljes átéléssel ugat fel a fára. Kicsit abbahagyja, fut egy kört a fa körül, folytatja tovább. Kutyát megpróbáltam a fától elhajtani, majd miután ez nem sikerült, megpróbáltam a rábeszélés „igen hatékony” módszerét alkalmazni: De most mondd meg, mit ugatsz, hát nincs azon a fán semmi! – amikor ezt kimondtam felnéztem, és szembenézett velem egy félelemtől reszkető kiscica.

No, itt sikerült kicsit újraindítani az összes agysejtemet. A cicát le kell szedni, mert vagy a Kutya tépi meg őt, vagy minket a szomszédok. No, Kutymorgót felébresztett családtag (hogy engem hogy szerettek ma reggel;) kirángatja az udvarból – én pedig felszerelkezve egy létrával megpróbáltam valahogy leszedni a macsekot a fáról. (ilyenkor hol vannak az amerikai filmekből oly jól ismert szívdöglesztő tűzoltók?) Mondanom sem kell, ahogy én másztam felfelé a létrán, úgy mászott a cica is egyre feljebb a fán, amíg az én IQ bajnok macskám egyszer csak rá nem jött, hogy a legvékonyabb ág nem tartja meg és ... igen. Rám esett. (itt már tényleg nagyon szerettem volna, ha egy tűzoltó áll a helyemen a létrán).

Szóval halálra rémült, vadul kapálózó, harapó és karmoló macsekkal levergődtem a létráról (hol volt itt a hős megmentő, akinek nem mellesleg min. 1 cm vastag a kabátja, így nincs az a cica, ami keresztülkarmolja), és megpróbálván távol tartani a Kutyától, felcaplattam vele a konyhába – ahol a macsek pár jól irányzott ugrással eltűnt a hűtő mögött. Mi tettünk kis tálka tejet a hűtő mellé, becsuktunk minden ajtót és csendben visszadőlt mindenki aludni még egy kicsit – tekintve, hogy még csak reggel hét óra volt.

Azóta macsek hazaszármaztatott. A tej érintetlenül maradt a hűtő mellett, de egy adag füstölt főtt tarja apróra vágva megtette a hatását – kicsalta az állatot. Elkaptuk, és körbejártuk vele a szomszédokat – akik nagyot néztek, amikor húsvét hétfőn locsolkodó ifjak helyett két nő állt meg az ajtajukban egy cicával. Nem, nem kell megijedni, piros tojást nem kaptunk. A macsek pedig megtalálta az otthonát ;)

A karmolás és a harapás nyomok szépen gyógyulnak :)

Mert az ember csak annyit ér, és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket!
Márai Sándor

gyorsjelentés

ami se nem rövid, se nem gyors ;)

No, de hogy tisztázzuk a helyzetet – az elmúlt pár nap nem teljesen volt nyugodt, de ez rendeződni látszik.

Én mostanság folyamatosan hisztisben nyomom, de ez már úgy néz ki állandósul. Azt sokan tudják rólam, hogy időnként csodákra vagyok képes, de khm, varázsolni nem tudok – még. ;) De van egy sanda gyanúm, hogy sok mindenre meg fog még tanítani az élet. (Csak könyörgöm, villanyt ne kelljen szerelnem – nem áll nekem jól a füstölgő, kreppelt haj ;)

De a lényeg – utolsó rendes jelentkezésem óta történt ez+az. Voltam tanítani, tanítványok most nem leptek meg semmi újjal. Na jó, fiatalember azért csak kitalálta, hogy úgy fog pár év múlva nyelvvizsgázni, hogy egy szót nem tanul, és még csak nem is készül. De az vesse rá az első követ, akinek ez a lehetőség nem fordult meg a fejében fiatalabb korában. Az enyémben legalábbis megfordult az a marhaság - egészen az első felelésig ;).

Aztán volt egy csendes hétvége, amikor családilag végigjártuk a szomszéd falut és környékét, mert volt néhány dolog, amit be kellett szereznünk, no meg végig kellett látogatni minden ott található Rokonyt. Aztán egy hét, amit inkább hagyjunk. Egy jó hírem van – mindenki jól van, sőt, egyre jobban.

Majd - végre a világ végéről hazatalált egy volt kollegina egész családjával – és sikerült egy kellemes délutánt elbeszélgetnünk. (azért remélem ők is élvezték). Kaptam tőlük nagyon szép nyakláncot, és egy nagyon finom vacsorát. Na jó, meg a lehetőséget, hogy jövő hónaptól legyen hol lógnom, ha Pesten maradnék estére. Csak hogy ne kelljen a híd alatt tengődnöm, ha nem érném el az utolsó (20:53!!!) vonatot. Nagyon köszönöm a lehetőséget.

Aztán eljött ez a nap is ... végre valaki megmutatta milyen is az, amikor egy barát, akit hogy úgy mondjam, biztosra vettem eddig az életemben egyszer csak eltűnik onnan. Kb mint én tavaly augusztusban. Na jó, nem végleges az eltűnés és még csak nem is állandó, de nagyon fog hiányozni. És amíg a „búcsúzáskor” megálltam anélkül, hogy elsírjam magam, azért most valahogy két irányban folynak a gondolataim. Nagyon szeretném, ha bejönne neki minden, amit csak szeretne és megtalálná azt, amiért elindul. De önző is vagyok – és most kicsit sajnálom magam, amikor eszembe jut, hogy kedden hiába próbálkozom majd keresni a folyosó végén.

Na, most megyek aludni. Holnap komoly feladat vár ránk – tojást kell festeni ;)))))))

Áldott, boldog Húsvétot mindenkinek!

the C factor

... na ma enyhe pöttyet kiakadtam. Az úgy volt, hogy a családi kedvenc – alias Kutya – lett a következő a sorban, aki orvoshoz ment, és mindezt ma reggel. Azt mondja már meg nekem valaki, hogy ember orvos / állatorvos hogy lehet olyan tapló, hogy legszívesebben kifordulnék az ajtón? És ha rólam lenne szó ott is hagytam volna. De ... baromi jó doki és a Kutymorgónak most olyan kell.

Azért komolyan elgondolkodtam azon, hogy előveszek egy baseball ütőt és lerendezem a doki arckifejezését, amikor lebunkózta a Kutyámat azért, mert a Kutya be volt tojva, fájt a lába ezért nem volt hajlandó felugrani az asztalra – fel kellett tenni.

No végre, amikor a dokitól szabadulás feletti végtelen örömét kifejező Kutyával hazafelé tartottunk, elgondolkodtam. Tessék mondani, ha ezt a stílust én engedem meg ügyféllel szemben (legyen az bank vagy fagyizó), ügyfél mikor jönne vissza??? Viszont adott helyzetben, amikor ki vagyunk szolgáltatva emberünknek, hogy a büdösben engedheti meg magának, hogy ne legyen minimum kulturált? Nesze neked client excellence...

You know, there are very few times in my life, when I find myself sittoing around wishin I was married.
I'm happy you know, I like my life, I like my friends, I like my ... stuff, my time, my space, my TV.
But every now and then just for a moment I wish I had a partner, someone to pick up the slack, someone to wait for the cable guy, make me coffee in the morning, meet the stupid sink before it gets sent back to Canada...
(L.L.Gilmore - the incredible sinking Lorelais)

And now I am just working a nd thinking, and sometimes I wish it was just a tad bit easier ... Or ... I don't even know.

kis esti ...

Neeem, nem kisüsti ;)

Kicsit hosszúra nyúlt a ma estém. Mivel nem volt senki aki hazahozzon a vasútállomásról, kénytelen voltam este 9kor egyedül gyalog nekivágni ennek a 25 perces kis túrának.

Általában nem is szokott gondot okozni. Az út elején lendületesen, valami jó zenével a fülemben battyogok az úton. Néha - miután jóóól körülnéztem, hogy nincs körülöttem senki - még énekelek is. Az út felénél általában eszembe jut, hogy mekkora marha vagyok, hogy ahelyett, hogy reggel autóval indultam volna az állomásra inkább sétáltam egyet a kelő nap fényében.
Aztán amikor végre befordulok az utcánkba, és már látom a ház sarkát újra előkerül a lendület, még egy számot végig hallgatok (mostanság Éliás Jr.-Gió Bació Funky groove a kedvenc) és itthon vagyok.

De ma ... befordultam én az utcánkba, de mielőtt a következő házig eljutottam volna, befordult mellém egy autó, komoly gumicsikorgással megállt és a "kedves" srác az anyósülésen kiordított, hogy HÚÚÚÚÚ.

Hát hümm ... még most is remeg a kezem.

sűrű pár nap volt

Hogy mi volt a hét mottója? Háááát, elnézést, de ezt egyetlen szóba nem tudnám belegyűrni. Egyetlen dolog volt minden napban – pálinka :).

Szóval egy egész egyszerű hétfő és egy nagyon hisztis kedd (no ezt itt most nem részletezném) után jött egy szerda, amikor ügyes bajos és egyéb teendőink közepette egész nap folyamatosan (és tényleg) zsíros kenyeret illetve tepertőkrémes kenyeret ettünk hagymával. És időnként hangosan röhögtünk egymáson, mert ugye megbeszélések közben kellett rájönnünk, hogy nincs az az orbit, ami azt a hagymaszagot el tudja nyomni ;).

A nap végén egyszer csak eltaláltam egy kedves ismerősömhöz és egész családjához, ahol egy könnyed, kímélő angol óra után (na igen, a gyerkőcök okítsa nem maradhat abba) kevés alkohollal egybekötve finom vacsora mellett megváltottuk a világot még a Született feleségek előtt;). Na ja, nem vagyunk sorozatfüggők, még véletlen sem.

Aztán eljöve a csütörtök –folyamatos lótás, futás mellett jutott némi idő a munkára is – és természetesen, amikor már nagyon kellett volna indulnom, na pont akkor sikerült bepottyannia még némi munkának. :)
De sebaj - mivel aznap este egy búcsú buliba voltam hivatalos, így nagyon gyorsan leléptem. Na de ha már az ember dorbézol este, valahol aludnia/fürödnie/tv-t néznie kell mielőtt munkába indulna másnap reggel. Valahogy a híd alatt nem elég komfortos ;)

... Szóval sok-sok (10mp) agyalás után felhívtam egy jóbarátot, aki egy ahhoz hasonló apartman szállóban dolgozik, mint amilyenben Londonban tengettem napjaim egy részét (akinek csak 3szor sikerült lehülyéznie, hogy miért nem szóltam hamarabb ;). És itt sikerült kölcsönkapnom egy apartmant egy egész éjszakára – hát mit mondjak, ha valahogy érzékeltetni kellene a különbséget a két lakás között (na jó, de csak a kilátás nélkül – azt nehéz „űberelni”) – hát nem nagyon menne. Most komolyan, lehet hogy elfogult vagyok, lehet hogy csak az „itthon” varázsa, de már ott örültem, hogy rendes belmagassága volt a lakásnak… és nem vertem a kezem a plafonba egy jobb nyújtózkodás közben ;).

Na, miután befejeztem az örömködést az apartman méretein, formáján, meg ... akkor elindultam gyorsan a tetthelyre. Alapjában véve jól sikerült az este. :)
Jól éreztük magunkat, került ajándék is a búcsúztatottnak, és sikerült rendesen megnéznünk annak az ominózus pohárnak a fenekét. (na ja, de hánynak? ;) – annyira, hogy másnap volt aki a kávéfőzőm előtt állt sorba és volt pl. én, aki a kávénak a szagát se bírta elviselni ;). Azért ím egy nem teljesen rosszul sikerült kép rólam ;)

De sikerült megverekednünk a nappal, fordítottam okosan szépen (és értelmesen), sikerült nem megmorognom az üzemorvost, aki meglepetten tapasztalta, hogy magasabb a vérnyomásom az átlagnál (... csoda??? ...) majd végre amikor lecsendesedett körülöttem minden, elindultam a hét utolsó nagy túrájára – elmentem megnézni a Keresztlányaimat – és az egész családot. A vonaton csend, béke, nyugalom = alvás egészen a célállomásig, ahol aztán két gyerkőc várt ugrálva a peron végén. :) hát ezúton szeretném bejelenteni, hogy két életvidám és hangos „kölyök” nem a legjobb megoldás a másnapra. De annál nagyobb öröm :).

A vacsora csúcs volt – slambuc és pálinka (igaz, reggel jegyeztem meg Anyumnak, hogy soha többet nem iszom – háááááát, eddig tartott ;).

És végre jó nagyot beszélgettünk „Gyereklánnyal” és a Húgával, miután sikerült kicsit „halkabbra” venni őket.
Aztán szombaton már csak az ünnepi nagy ebéd várt minket – itthon van Tesóm, aki meglátogatta a családot, így az asztal szegény majdnem összeroskadt a finomságok súly alatt. Hogy Garfield szavaival éljek - nem ejtettünk túszokat ;)


... és el is telt a hét. Szurkoljatok – ez a következő nem lesz egyszerű.

komolyan el vagyok maradva

Ma egy hevenyészett angol óra keretében próbáltam elmagyarázni egy kedves barátném leányának (16 éves), hogy mi is a safety pin jelentése magyarul.
Természetesen "jó" tanári példát követve próbáltam a "gyereket" rávezetni, hogy mit is jelent a szó. Mondtam neki, hogy nézze meg a szót részenként, és azok jelentéséből össze tudja rakni, hogy mi is lehet az. A "gyerek" néz rám, ráncolja a szemöldökét, majd egyszercsak a homlokára csap, és boldogan felkiált - pinkód?

ja ... biztosítótű. De azért halkan belegondoltam, hogy mennyire természetes Neki most a bankkártya használata. Amikor én ezzel a számomra nehezen megtanulható szóval kínlódtam (kerek 20 éve lesz idén), no én akkor találkoztam először ATM-mel, és a naív hülyegyerek módjára csodáltam, hogy mennyire egyszerű egy ilyet használni.
Most mondta Apu, hogy akkortájt volt nagy sláger a Posta Bank csekkfüzete (is), amivel bármelyik postán lehetett kp-t befizetni és felvenni. Apu szerette, mi meg kaptunk mesekönyveket - természetesen elindultam felfedezni a könyvespolcot - mind megvan ;)

Azért itt még megjegyezném, hogy azon a nyáron 20 évvel ezelőtt a "drive thru" bank is meglepett. No nem, ezt nem meséltem el a "gyereknek"... szerintetek mennyire nézett volna hülyének?

a táska és a gnocci

Be kell, hogy jelentsem, a mai a kreativitás napja. No nem az enyém ;).

Szóval az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy táskát akarok venni. No nem mintha nem lenne itthon elég táskám, de mint tudjuk itt-ott az én agyam is nőből van, és most táska híja volt.
Már szombaton terveztem, hogy munka után megállok a Lehel téri metróban található táskásnál, de aztán mégiscsak az lett a dolog vége, hogy vonat indulás előtt 20 perccel kirohantam a szobánkból, és épp hogy elértem a vonatot. Természetesen táska nézegetés nélkül.

De ma elindultam időben. Természetesen percekkel azután, hogy beestem a boltba megvolt amit kerestem, de azért még válogattam ott 10 percet - csak hogy biztosra menjek. Amikor viszont a fejemre esett a kiválasztott táska (magasra volt felakasztva - és a mögötte lévő táskákat nézegettem volna), nem volt mit tenni, el kellett hoznom. Nem egy különösen szép darab, de tele van rekeszekkel, zsebekkel és minden egyébbel, amitől nagyon jól lehet bele pakolni :).

Ezek után amikor hazaértem, Anyukám letette elém a mai újságolvasása eredményét. Na jó, részben. Egy egész tányér pirított hagymás gnoccit. (amiből a pirított hagyma nem volt benne az eredeti receptben) Hát mit mondjak, annak, aki szereti a hagymát (márpedig mi nagyon), és annak aki szereti a krumplis nudlit (azt is nagyon) az egy olyan finomságot talál, hogy még. Kis hideg tejföllel (vagy anélkül) mennyei étek.
Bocsi, kép nem készült - elfogyott, mire eszembe jutott :).
De a receptet a jelentkezőkkel hajlandó vagyok megosztani ;)

csak megtaláltam :)

és ím a lényeg (csak kár, hogy néha elfelejtem, hogy mi is a fontos)

“To laugh often and much;
to win the respect of intelligent people and the affection of children...
to leave the world a better place...
to know even one life has breathed easier because you have lived.
This is to have succeeded.”

szombati munkanap

még mindig nem értem, hogy miért találta ki kormányunk és/vagy pártunk, hogy szombaton dolgozni kell. Oly nagyon fájna kiadni még egy munkaszüneti napot? Már csak mert ha valaki a mai napomra hatékonysági mutatót próbálna számolni ... hááát, beletörne a bicskája. (az enyém is)

Szóval:
* Közlekedés az asztalomig: 2,5 óra (tokkal, vonóval, vonattal, metróval, tökmagos pogácsával)
* Kávé: 10 perc (mert ugye a tejért ki kell menni a konyhába, ott megmelegíteni, majd visszavinni az asztalhoz, ott már gombnyomás és kávé behörpölése a gép előtt megy)
* Hisztis email elolvasása: 5 perc
* Fej asztalba csapkodása: 3 perc
* Probléma kollégákkal történő megvitatása: 35 perc
* Röhögés kínunkban: 5 perc
* Probléma megoldása másik két kolléga bevonásával: 2 perc
* Probléma megoldásáról megfelelő embereknek email megírása: 15 perc
* Ebédidő: 1 óra

Tekintve hogy főnöki engedéllyel fél kettőkor leléptem, mondhatni elég "mozgalmas" napom volt ;).

Na, de aminek örülni lehet:
Itthon minden ok.
A vízműben a csülökpörkölt még mindig király. (ez itt a reklám helye a kevésbé sznoboknak)
Hazafelé a vonaton csend volt, olvashattam.
ÉÉÉÉÉS útban hazafelé Cegléden amikor felébredtem (mert elaludtam a könyvemen), nem kezdtem azon pánikolni, hogy elaludtam útban Budapest felé, de annyira, hogy a vonat már vissza is fordult és Szegedre tart...
Kell ennél több?

vannak napok ...

Mikor minden nehezebb, de van valami ami segít neked... (Richtofit sport krém? anyone?)

Most komolyan, vannak napok, amikor legszívesebben egy Bruce Willistől kölcsönzött tűzoltó készülékkel sétálnék az utcán, és aki hülyeséget (pls. define hülyeség ) csinál, azt egy Bruce-ra oly jellemző, laza mozdulattal spontán lecsapnám . De szép is lenne. Csak az a gond, hogy legutoljára, amikor tűzoltó készülék volt a kezemben, majdnem eldobtam. No nem, nem valaki után, hanem mert nehéz. Véletlen nem üres az a szép piros vas palack, amit „Hősünk” használ? ;)

Hogy kik akasztottak ki? A lista hosszú, de a mai napon 3 befutó volt:
A 3. helyezett: Pasi a vonaton. (reggel) Tudjátok, hogy sokat vonatozok. Most, hogy végre van pompás vonat bérletem, amivel oda ülök a vonaton, ahova én akarok (meg ahol hely van), valahogy jobb a helyzet. De mondjátok meg, mi a fene visz rá egy embert, hogy a szövet ülésre rárakja az általa elfogyasztott banán héját, majd arra a táskáját, hogy jól bele is dörzsölődjön? Majd a másik utas jön és beleül a takonyba. Végülis eddig még csak egy nadrágot dobtam ki, mert beleültem valamibe a vonaton (nagyon nem akarom tudni, hogy mi volt az).

A második helyezett: csaj a metrón. Kb akkora lehetett, mint én. De ez még nem gond. Nagy társasággal volt. Ez sem. De hogy pofázás közben nekem dől, és amikor majdnem föllököm, hogy bocsi, de az én mellkasomon pihen a vállad, nem az ajtón, akkor még ő van felháborodva. (itt jutott eszembe a tűzoltó készülék ... hmmm, a gondolattól is kisimulnak az idegeim)

És az első helyezett: nőszemély a vonaton és a rágógumi. Még az óvodában elmondták nekünk, hogy csukott szájjal rágunk. Csámcsogni meg pláne nem csámcsogunk, sőt semmiféle hangot nem adunk az ételnek (na jó, akkor még nem volt Bonduelle reklám). Ez a csaj vagy nem járt oviba, vagy csak sík hülye – olyan stílusban cuppogott meg csámcsogott a rágójával, hogy egyszerűen nem lehetett megmaradni mellette. Mint a jó büdös hajléktalan mellett a metrón, rövid idő alatt hatalmas népüres tér kerekedett körülötte – és valahogy nem értette, hogy miért kérdezte meg tőle egy idősebb néni, hogy „Kedveském, egy csirkelábat ne hozzak”?
Na ezek után már kötelező program volt az itthon található alkohol felfedezése és annak ... módszeres végigkóstolása :).
Már csak egy dilemma van – KeresztApám kerítésszaggatója, vagy hétvégén kapott finom házibor? Na ez legyen a legnagyobb bajom! ;)