A fehér nadrág bosszúja

Avagy amolyan beépített szépség jellegű érzésem van… Tegnap sikerült örömködve megjegyeznem Anyukámnak, hogy valami változott. Nézett rám nagy kerek szemekkel, amire elmondtam, hogy végre sikerült fehér nadrágban töltenem egy egész napot anélkül, hogy ráborítottam volna egy bögre kávét, megkentem volna vonattal, villamossal, stb.  Volt “nagy” öröm, Anyunak kibukott a száján egy mondat arra nézve, hogy némileg mintha komolyodnék, majd mindenki tette tovább a dolgát. Sikeremen és újonnan szerzett komolyságomon felbuzdulva ma ismét felvettem egy fehér nadrágot. Nem is volt semmi gond addig, amíg a vonaton eszembe nem jutott, hogy a táskám alján van a headset, amivel zenét szeretnék hallgatni.  Az első dolgom az volt, még a vonaton ülve, hogy a földről felvett táskámat az ölembe véve szép szürkés-fekete csíkokat húztam rá. Nem, nem egyet, hármat. Amolyan designer Adidas stílusban. Tehát megnyugodtam, nincs itt szó semmilyen komolyodásról.  Csak volt szerencsés napom, amikor a vonat piszok valaki mást nagyobb baleknak tartott, mint engem. J

Egyébként nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem nagyon melegem van. A dolog azért kegyetlen, mert a nap nagy részét bent töltöm a munkahelyemen, ahol azért van rendes légkondi – én mostanság kardigánban ülök, mint anno Londonban.  És ezzel még nincs is gond. De amikor nekifogok fagyit csinálni, és az alig 45 fokban próbálok levegőhöz jutni, hát, az nem egyszerű. Gondolkodtam már azon, hogy kicserélem a neoncsöveket infra lámpákra, az asztal mellé bepakolok pár padot, és occsó belépőjegy ellenében infra szaunaként fogom működtetni a kócerájt. Csak … az a gáz, hogy szaunázni hidegben szeretnek a népek, nem akkor, amikor a flaszteron is elérhetik ugyan azt a hőmérsékletet. Pedig … ebből hamarabb meggazdagodtam volna, mint a lottónyereményemből.

De kicsit komolyabban – gondolkodtatok már azon, hogy egyes cégeket mi a fene tart életben? És most nem magunkról beszélek, hanem (már megint) a MÁV-ról. Jó rég óta utazom velük, de nem teljesen tudom, hogy mitől működnek még mindig. Láttam már leszakadt felső vezetéket (1 óra késés), felszedett alsó vezetéket (4 óra késés), vonat elé sétáló embereket (átlag 2 óra késés) de ezt még úgy meg is értem. De … szóval … tessék mondani, nyílt egyenes pályán, normális időjárási körülmények között miért kell 15-20 perces késést összehozni egy 80km-es szakaszon? Azon kezdtünk vihogni a kedves utasokkal, hogy eljutott addig a MÁV, hogy a 15 perces késés helyett 30 percnél kezdi visszafizetni a pótjegyek árát, ha (és csak akkor ha) a MÁV hibájából történt a késés. Na most, tessék mondani az mikor van? Mert eddig még mindig volt kire / mire fogni, bármilyen késés volt is az.  Az viszont már a csúcs, amikor 35 fok melegben, légkodni nélkül késünk 30 percet. És sem arra nem tudnak választ adni, hogy miért nincs légkodni (illetve van, csak meleget fúj hideg helyett), sem arra, hogy miért nem lehet egy nyamvadt ablakot kinyitni, sem arra, hogy mi a késés oka. Mert amilyen nyamvadt izgága paraszt utas vagyok, a csendes kínlódás helyett, folyamatosan kérdésekkel bazgatom őket…

 

Na ... most megyek, és kiizzadok magamból még némi munkát - hűvösebb estét nektek.

újra itt ... is

Kéne egy este, jóóó sok alkohollal. És utána egy reggel, amikor ráérek mindezt kialudni egy pohár víz és egy algopyrin társaságában. Lehetőleg közvetlenül egymás után.  Volna kedve valakinek csatlakozni?

Most mondja meg nekem valaki, mi sikerülhet félre egy rendszerben, amit Szingapúrban fejlesztenek, Manilában tesztelnek, USA-ban hagynak jóvá, Indiából telepítenek ír számítógépekre, magyar projektvezetők unszolására? Igen … jól gondoljátok, minden.

Azt már tudjátok, hogy munkahelyet váltottam.  Nem volt egyszerű. (vigyázat, kisebb félremagyarázás következik!) Szóval mikor már megtaláltam az új helyem, sőt el is fogadtam az ajánlatot, sikerült megkeresnie egy volt kolleginának egy másik ajánlattal. Természetesen beajánlotta az általam álom melónak tartott pozik közül az egyiket (igen, ilyen több van).
Én csillogó szemmel megfutottam a pár kör interjút, paráztam pár hetet, majd… Ahogy ez már lenni szokott, kiderült, hogy mindent egyformán látunk, kivéve az elvégzett munka értékét. (nem, nem ő licitált túl) Itt kicsit megtorpant a folyamat és még most is várom, hogy külföldi fejessel megfussak egy interjút. Avagy nem, nem várom.  Örülök, hogy így alakult. (szurkoljatok, még van 10 nap a próbaidőmből).
Viszont ez az egész kavarás két dologra volt jó:
1. A mondat egy régiós HR igazgató szájából miszerint: „azért irigyellek téged, mert annyi mindent csináltál már, hogy bárhol eladható vagy” rengeteget dob az ember lelkivilágán.
2. Ismét bizonyítást nyert, hogy vannak „barátok”, akik azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. Még azt is, hogy véleményt mondjanak a helyzetről és rólam a fenti „nézeteltérés” esetén a „leendő” főnökeimnek. És a (insert insult here) még el is mondja nekem…

Na… de hogy visszatérjek a lényeghez. Miközben komolyan nekifogtam új feladataim abszolválásának, ránk tört a szezon. Mostanság azzal töltöm a napjaimat, hogy próbálom kitalálni, mit kell megtennem ahhoz, hogy a fejem a víz felett maradjon. Na jó, csak lógjon ki az orrom, de az biztosan ;).  A feladatok mennyiségétől néha megrettenek, így már odáig fajultam, hogy a vonaton is dolgozom.  Már amikor az olvasástól, zenehallgatástól és a bejövő telefonoktól éppen ráérek. Az mondjuk némileg rosszul esett, amikor a félév első kocsmázása felé repítő metróra várva, megjegyeztem egyik ismerősömnek, hogy kocsmába megyek, megjegyezte, hogy ja, stand lesz. Értem én, hogy gyakrabban kéne lógnom. Tényleg ennyire gáz lennék? Könyörgöm, mondjátok, hogy nem…

Na, most megyek, és kirúgok a hámból - alszom egyet. Jó pihenést mindenkinek!