Nyár van ...
alig fürdő ruhában (ki, én???)
égetem magam ... (na jó, nem csak) a napon.
Mielőtt komolyan megijednétek, semmi másról nincs szó, csak eszembe jutott egy régi neoton szám. És miután kezdek magamhoz térni a sok napos meleg okozta kialvatlanságtól, kicsit leültem írni.
Az elmélkedést már a vonaton elkezdtem, amikor a légkondi hűvösében libabőrös karomat próbáltam valahogy átmelegíteni. MÁV légkondinak továbbra is csak két fokozata van: ha megy, akkor röpködnek a mínuszok(ha nincs kint 35 fok), itt ott pingvinek tűnnek fel a sarokban, és van hogy jegesmedvékkel kell harcolni a helyért. Ha nem megy (vagy a külső hőmérséklet eléri a 35 fokot), akkor szaunázunk. Még csak a kis vödör víz sem hiányzik, a nyithatatlan ablakok miatt a páratartalom percek alatt eléri a 70%-ot. Azért a jegy árában lehetne egy törölköző ... mert ciki az, amikor a papír zsebkendőfoszlányokat szedegeti a homlokáról az ember lánya. Szóval amazon átmenet, vagy arany középút, mint olyan, az a MÁV szótárában (történelmében) egy ismeretlen fogalom.
Meg kell, hogy valljam mostanság nem vagyok annyira de nagyon elkényeztetve. Dolgozom, hazamegyek, dolgozom, alszom, bejövök, dolgozom, majd folytatódik tovább a mókuskerék. Kicsit fáradok, kicsit több a homlokomon a ránc, de megvagyok. (na jó, most éppen eldőlnék az álmosságtól, ha nem lenne karfája a széknek, de így jár az, aki hajnali fél egyig filmet néz). Tudnék írni sokat a kedves vendégekről, akik betévednek a műintézményeink valamelyikébe, akik hol azon akadnak ki, hogy nincs a kedvenc fagylaltjuk (de nem tudják a nevét, olyan világos ...) vagy német turistáról, aki sír, hogy drága a fagylalt (mihez képest), vagy a régi jó ismerősökről, akik végre be mernek jönni a fagyizóba. (mert volt sok, aki ezt nem merte megtenni tavaly ... ne tőlem kérdezzétek).
De mindemellett eltörpül a hét híre, miszerint előléptettek (???) titkárnővé. Igen, jól látjátok, főnököm „igazi” titkárnője éppen jól megérdemelt szabadságát tölti valamely hűvös hegyek között, és hogy főnökasszony ne érezze magát annyira egyedül, ezért megkért, hogy üljek ide addig kollegina helyére.
Félre ne értsetek, nincs nekem a feladattal semmi bajom. Csináltam már ezt is, volt hogy jobban ment, volt hogy rosszabbul. De azt a röhögést, cikizést, poénnak szánt beszólás áradatot, amit a héten (és még csak kedd délután van) kaptam, nem szeretném kitenni az ablakba. És akkor jött a kegyelemdöfés egy kedves kollégától – válaszul az emailemre, amiben jeleztem, hogy a kért feladattal elkészültem emailben csak ennyit válaszolt: ha szükségem van referenciára az új pozimhoz, szóljak neki.
Nem mondom, hogy nem röhögtem nagyot, de azért elgondolkodtam. Tulképp a jelenlegi fizetésemmel ezt a munkát nagyon szívesen elvállalnám. Csak az a nagy gond, hogy amilyen hülye vagyok, úgyis begyűjtök magamnak valami melót, hogy nehogy unatkozzam. (ezért volt főnökeim egyike a felelős ... véletlen sem én ;).
Szóval most mint jól nevelt nagylány ülök a fenekemen, leporoltam a spirálozási tudásomat, a telefonos csicsergő hangomat, újra be tudok kapcsolni egy nagy kávégépet (mintha ez részemről újdonság lenne) és igen, képes vagyok telefonon érkezett üzeneteket átadni...
Na, most elmegyek haza, mielőtt be is szőkülök mindehhez. :)
