Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Szőke volt, kék szemű, be nem állt a szája, és ha valaki éppen kereste az Apja mellett mindig ráakadt.
Aztán idővel a lányka haja bebarnult, a szeme színe is elsötétült, egy kicsit cseperedett, és elment iskolába. Sokat nem tanult, de ha mégis, akkor leginkább a szobájában gondosan összeválogatott plüss állatoknak tanította meg a napi leckét – szülei nagy vidámságára. (tudod, vicces az, amikor a felszólított „diák” helyett a „tanár” elmondja a leckét, majd meg is dicséri … és be is vési magának!!! a piros pontot).
Ha valami (leginkább a fizika vagy a matek) nem ment, akkor Apuval melléültek, és addig kínlódott vele, amíg a lány meg nem értette az aránypárokat, az egyenleteket, a fizikai törvényeket.
De az biztos volt, hogy ha nem volt iskola, és Apa ment valamerre, akkor nem úszta meg, hogy a saját külön bejáratú zajládája vele ne menjen.
Aztán a lány alig 14 évesen elkerült az USA-ba egy évre, csak hogy megtanuljon angolul. Hol volt még akkor skype, meg internet ... de volt helyette levél. Rengeteg levél. Igaz pár oldalas, de Apu minden reggel amikor lement kocsmát nyitni (ez heti 3-4 alkalommal volt) mire megjött a postás írt 2-4 oldalt, amit a postás el is vitt – hogy még aznap útra keljen.
Karácsonyi hazatérése alkalmával a lány először látta Apját sírni: Amikor kikerült a tranzitból az ott várakozó családtagok közé, Ő volt az első akibe belekapaszkodott és hosszú percekig nem akarta/tudta elengedni. Aztán az az év is eltelt, de a levelek – azok megmaradtak. Mind egytől egyig, a megszokott, lendületes kézírással – a minden szóból áradó szeretettel, huncutsággal, viccel.
Aztán jött a gimnázium, ahol a nap végén a lány azt figyelte, hogy ott áll-e a sötétzöld BMW a szemben lévő utcában – mert akkor biztos, hogy valamerre mentek, de legalábbis együtt jöttek haza. Aztán elkezdtek repülni. Apja legnagyobb örömére 16 évesen sikerült először egyedül repülnie (Apjának meg végig nézni – és földet érés után a sárga földig lehordani a lányt, amiért a leszállásnál valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna).
Aztán tovább szaladtak az évek, érettségi bizonyítvány kiosztásánál Apa komolyan megkérlelte leánya osztályfőnökét, hogy csináljon már valamit azzal a matek kettessel, hát hogy néz ki a többi ötös között. De sebaj, az érettségi bizonyítvánnyal a kézben elmentek repülni – mert az olyan jó volt – együtt.
És aztán jött a főiskola – az USA-ban, hol máshol. Kicsit rázósabb időszak, de megszokták és könnyedén megtalálták a lehetőséget a beszélgetésre. Igen, már ekkor is volt olcsó telefonálási lehetőség, és mindenki nagy megrökönyödésére családilag órákat töltöttek el a telefon két végén. Aztán eljött a diplomaosztó, ahol a büszkeségtől ismét könnyező Apa adta fel a talárhoz tartozó gallért a lányra, és jó ideig csak kézcsókkal köszönt neki.
Majd kicsit kalandosan, de újra hazakeveredett a lány. Elkezdett dolgozni, de valahogy a mindennapi munkát mindig félre tudták tenni Apjával, hogy ezt-azt együtt csináljanak. Egy interjú miatt elautóztak egészen a délspanyol tengerekig, ahonnan, ha már úgyis közel van, még 600km-t vezettek Gibraltárig. Egy nagyon emlékezetes napot töltöttek ott.
Aztán útban hazafelé, csak a teljesség kedvéért egy vargabetű keretében megálltak az akkor Olaszországban tartott nemzetközi fagylalt bemutatón – és természetesen minden megkóstolt fagylaltot hülyére kritizáltak.
Aztán – a lány talált magának egy kicsit stabilabb munkahelyet, és végre sikerült vissza is adnia egy iciri-picirit abból amit kapott. De nagyon keveset. De még ekkor is, a munkát könnyedén félretolva mentek együtt fagylalt versenyre, januárban libegőzni, úttörővasutazni, amerikai rokonokat kalauzolni a fél világban, kávézni, kutyát sétáltatni, Normafához – ahova csak lehetett és kellett.
De egy biztos volt, a vonal végén bármikor elérték egymást, és még annál is többet beszélgettek, mint azelőtt.
És akkor a lány kitalálta, hogy kimegy Londonba dolgozni. Míg az Apa boldogan mesélte mindenkinek, hogy hol van a lánya, addig a lány ... nehezen tűrte a távollétet, az újdonság erejét, az életének ekkora változását. (na jó, a főnöke és a kollégái se voltak egyszerűek ... na de valljuk meg, a lány sem ;) De ami biztos volt, a mindennapi telefon vagy skype.
Rengeteget beszélgettek a képernyő két végéről. Ülve egymással szemben, hol a Kutya társaságában, hol anélkül csak beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott – órák hosszat. Olykor becsatlakoztak az amerikai rokonok is, így 3 országot összekötve konferenciáztak – és jókat nevettek.
Aztán a lány hazajött, mert úgy érezte, ezt kell tennie. Semmi komolyabb és emlékezetesebb nincs ebben az időszakban. Jöttek, mentek, tették a dolgukat, de biztos volt mind a kettő a másik jelenlététben, segítségében...
És aztán ... amikor már mind azt hitték, hogy sokkal jobban van, Apa egy szombat délutánon elment. Igaz, akkor még csak mentő vitte a közeli kórházhoz, de ott már nem tért többet magához. Egy pillanat alatt eltűnt az életünkből. Tátongó űrt hagyva maga után – de nagy nyugalomban távozott.
Hát ilyen volt az én Apukám – mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya, mindenkinek segített, ahol tudott. És szeretet volt benne – rengeteg szeretet. és hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi ideig velünk lehetett.
jajj...
VálaszTörlés