az a stabilitás ...

Azzal kezdtem valamelyik reggelt a héten, hogy majdnem ráfeküdtem a villamoson mellettem ácsorgó bácsira. Nem kell megijedni, semmilyen egyéb szándékom nem volt, csak meglepődtem, hogy megindult a villamos. És mivel mind a két kezem telve volt, nagyon megkapaszkodni nem tudtam. Úgyhogy miután bácsi visszatolt függőlegesbe, pipacs pirosan leültem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék... (ami ugye részemről nem kis próbálkozás).

Aztán azzal folytattam, hogy egy másik reggel kedves kolléga ébresztett a vonaton, hogy beértünk a Nyugatiba és jó lenne ha elkezdenék szedelőzködni, mert dolgozni kell mennem. J Szegény nem tudta, hogy akkor már ébren voltam, csak türelemmel vártam, míg a nép nagyja leszáll a vonatról, hogy fel tudjak kabátolni anélkül, hogy folyton félre kelljen állnom mások elől. De egy szavam sem lehet, kolléga kedvesen felkeltett – és azóta a szokásos reggeli köszönés mellett jár egy-egy mosoly is.

Aztán kis időt eltöltöttem azzal, hogy megpróbáltam odaérni egyik ismerősöm 18:00-kor kezdődő előadására, de főnököm ügyes-bajos dolgainak megtárgyalása útját állta annak, hogy megnézzek egy rakás diákot, akiket az a szerencse ért, hogy együtt játszhatnak néhány jó színésszel és rendezővel. De sebaj, mert pontban 9kor csörgött a telefonom, amiben drága jó barát közölte, hogy hova kell mennem ha látni akarom kis műsor utáni levezetésképp.  Így pár pohár bor mellett megnéztem, ahogy csillogó szemmel mesél a körülötte lévő diákokról, az előadásról, és minden egyébről ami aznap történt vele.

Na … ezek után megpróbálom rávenni magam arra amit minden évben utálok – le kellene bontani a karácsonyfát. No nem, nem a karácsony emlékét próbálom itt tartani … annak valahogy elveszett a varázsa tavaly … csak amíg karácsonyfa van az előtérben, addig hangulatvilágítás is van az előtérben. És amikor lebontom a fát, akkor újra meg kell szokni a fa, vagyis inkább a fény hiányát. Vicces milyen könnyen megszokja a jó dolgokat az ember - egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy megszokjuk. Majd minden évben legalább egy hét megszokni, hogy már nincs. Soha ne legyen nagyobb gondunk ;).

Na megyek, összeszedem a segítségemet (Kutymorgó) és lebontom azt a fát - mielőtt az utolsó tűjét is ledobálja.

hát, ez egy hétfő

Akkor a reggelem tükrében, illetve a továbbra is szorgalmasan potyogó égi áldás láttán a mai napra az országot mozgás / munkaképtelennek nyilvánítom. Most komolyan, kerek egy órán keresztül jöttünk a vonattal Kőbánya – Kispest megállótól a Nyugatiig. Miért? Mert befagytak a váltók. Aztán már csak azt láttam, hogy bokáig áll a hó mindenütt, alig jár a bkv föld feletti kontingense, az úton az autók lépésben kerülgetik a latyakot vagy az ott botorkáló népet (ki az a marha, aki ilyenkor autó elé lép???).  Szerintem környező országok bármelyikében a hasukat fognák a népek annak a bénázásnak láttán amit mi művelünk 10 centi hóban.

Ez mind annyira nem is zavarna, ha a hétvégén nem minden hírforrásból az folyt volna, hogy jön a hó, a havazás, a havas eső, az ónos eső - és amit még csak égi áldásként ilyenkor el lehet képzelni.  Nade mindegy, beértem, ahol is ovációval és tapssal fogadtak, mint 4. befutót. Ugyanis a 9:37-es érkezésemmel 4. voltam a csapatban, aki beért. Szerintem egész jól teljesítettem egy 20 fős osztályon ;).

Node ... akkor most egy kicsit elmerengnék az élet dolgain (vigyázat, fájni fog). Az embernek a családja ugye azért van, hogy legyen. A szerencsésebbek viszonylag sok időt töltenek együtt (A típus), jól is érzik magukat együtt, így nem átallnak programokat szervezni, ahol sokan sokat vannak együtt. A kevésbé szerencsések ritkábban találkoznak, de még így is a legtöbbet hozzák ki a találkozásokból (ez a B típus). És aztán van az a társaság, akik ha találkoznak, jól elvannak, de igazából nem nagyon keresik egymás társaságát (C típus). Az ok sokféle lehet. Valahol valaki csinált valamit, amit nem kellett volna, amit csak sok-sok évvel később az idő, a szeretet(?), és a felnőtt kor (vagymi) tud feledtetni/eltakarni.   Igaz, ez még mindig jobb, mintha éveken keresztül nem beszélnénk, és akkor is csak válogatott sértéseket tudnánk egymás fejéhez vagdalni (ehh).

És hogy miért is merengek ilyeneken?  Mert tegnap megtalált egy C típusba tartozó kedves rokony telefonon. Nem nagyon értettem a telefonhívás okát – mivel a „hogy vagy, mint vagy” helyett, inkább körbe lett kérdezve, hogy megy a bolt otthon, mit csinálok manapság és társai. (ez az információ nálam amúgy is a védett adatok közé tartozik, amiről kevés embernek nyilatkozom, de hát...).

Miután kifogytam az elterelő / témaváltó mondataimból, emberünk bírta magának venni a bátorságot és bejelentette, igazából azért hívott, mert nem akar kerítőnőt játszani, de mégiscsak talált nekem egy férfiembert, akivel össze is ismertetne, ha esetleg arra járnék egy ebéd erejéig.  És igazából nem is az a lényeg, hogy emberünk jó fej, vagy valami, hanem nagydarab lelkész, aki nagyon nősülne. És én biztosan örülnék egy ilyennek.  (igen, úrinő voltam, megálltam megjegyzés és minden egyéb nélkül, amíg kedves rokony letette a telefont.)

Mondanom sem kell, itt kicsit ledobtam a láncot. No nem azért, mert kedves rokony kerítőnőt játszik, hanem azért, ahogy ezt előadja.  Azért, mert ez a rokon, vicces módon, egy életen át kereste a lehetőséget, hogy alám/alánk tegyen; hogy ott vonjon kétségbe nagy plénum előtt mindent, ami vagyok, amit elértem, amit valaha megtanultam, ahol csak tud. És mindezt gyakran olyan otromba módon, hogy több alkalommal osztotta ki szűkebb családom több tagja.

Tehát az ajánlat szép, jó, de kénytelen vagyok, ha nem is nemet mondani, de a házukat nagy ívben elkerülni. Úgy a következő 3-5 évben. Addigra emberünk remélhetőleg megnősül, én meg lekerülök a porondról.

Kicsit lazításképp, illetve figyelemelterelésként lementem havat lapátolni. És miközben néztem ahogy Kutymorgó tolja a havat, harapja és játszik vele, eszembe jutott Lorelai és Rory Gilmore, akikre az aggódó Gilmore szülők papokat szabadítottak.  Igaz nem mint lehetséges „párt”, hanem remélvén hogy befolyásolni tudják a lányok szabados életfelfogását / pasikkal való kapcsolatát. És miután tisztára söpörtem az udvart, további hőbörgés helyett megkerestem azt a részét a Szívek szállodájának, és a második pohár bor után már tudtam nagyokat röhögni a helyzeten. De ... szóval ... na!

Ui: művelt emberek miért nem képesek megjegyezni, hogy hol van az a nyavalyás L betű az influenza szóban???

szerda

Ui: Telve vagyon a butykosom azokkal az emberekkel, akik azt hiszik magukról, hogy nekik lehet ... mindent ... és semmit. És még ezután továbbra is beengedem őket az életembe.

(aki ezt érti, tegye fel a kezét, és igyon egy pohárkával amit fogjon rám nyugodtan)

szerda

Amikor Micimackó, miután felterjeszti a Google fordítóval készült szabályzatfordítást a regulatory committee elé, elmegy széket lopni.

 

Na ... mondhatni vidám napjaink vannak. Valahogy úgy vagyok, hogy ha folyamatos a kétoldali munkaundor a kedves kollégák között, akkor nekem sem illik kimaradni belőle. Csak mondjuk a különbség az, hogy amíg ők évet zárnak, és folyamatosan egyik feladatból a másikba csöppennek, én fordítok. Félre ne értsetek, nincs énnekem semmi bajom a fordítással, de nem értem, hogy a corporate bullshit miért várja el, hogy két bekezdésben írjuk le a mondatot miszerint: nyomd meg a piros gombot. :) Na így eshetett meg, hogy egy este, amikor már végképp nem bírtam magammal, az egy oldalas nagyok elé terjesztendő doksit egy az egyben feltoltam google fordítóba, mondván azon már úgyse lehet rontani semmit. (a magyarnak nem volt értelme ... az angolnak sem lett.) A gáz az, hogy nagyjaink szemrebbenés nélkül elfogadták a doksit és publikálták is... Én meg nem mertem visszakérdezni. :) Viszont nem fogja tudni nekem megmagyarázni senki, hogy az igazgatóságot miért kellett directorate-nek lefordítani. Hát könyörgöm, senki nem néz Aliast, olvas híreket a direktorátusokról?

 

Miután visszajöttem szabiról azt tapasztaltam, hogy jól megszokott, betört, kitaposott, tehát kényelmes székemet valaki lenyúlta. Nem vagyok én a hét törpe, azért se szoktam hőbörögni, ha valaki iszik a kávémból (na jó, csak kicsit), de ez a szék dolog rosszul esett. Annyira kényelmetlen széket kaptam, hogy laza fél óra ücsörgés után megfájdult a derekam, a hátam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy lerántom a földre a laptopomat, és hason fekve dolgozom. Szóval nem csodálkozom azon, hogy a tulajdonosa szabadulni akart tőle ... de miért pont nekem adta ide? Ja, mert én nem voltam két hétig ;)) 

 

Szóval tegnap este egy megbeszélésnek sikerült jól elhúzódnia, és mikor rájöttem, hogy majdhogynem egyedül maradtam az épületben, elkezdtem körbejárni.  Én annyira  szemét nem vagyok, hogy mások székét lenyúljam, de betévedtem egy tárgyalóba, ahol tárgyaló székek helyett normális székek voltak a nagy asztal körül. Tehát kicsi londoni nosztalgiával a lelkemben egyik székből másikba ülve kipróbáltam melyik felel meg legjobban a tetszésemnek és új székemet az éjszaka leple alatt leszállítottam két emeletet (még jó hogy van lift, különben székem se lenne), és azóta boldogan ülök rajta. Ha valaki ezt is elviszi, megverem ;).

Na ... most megyek, és úgy csinálok mintha.  De azért még küldöm a mai kedvencet:

 

  

December

"We’re all spinning plates… One's bound to drop from time to time."

Még egy ilyen szabi, és kb. beledöglünk. Most komolyan, a szabadságom pár napja alatt még egyetlen olyan nap nem volt, amikor nyugodt pihenés lett volna. Valaki mindig jött, vagy mi mentünk, vagy … És őszintén megmondom, minden percét élveztem. Na jó, nem mindet, mert igazából nem szeretek mosogatni … de addig sem a szabályzataimmal szüttyögtem az asztalom mögött, tehát az is jó volt.

Szóval ez a december dolog kicsit sűrűre sikerült. Ugye, jól nevelt multi alkalmazott szabi előtt egy héttel és szabi után egy héttel hülyére dolgozza magát, hogy előre dolgozzon, majd bepótolja a szabija alatt kimaradó dolgokat.  És engem ugye megneveltek anno, meg nevelnek most is folyamatosan, tehát volt mit „előre ledolgoznom”.  Viszont meglepő módon, a változatosság kedvéért, az elmúlt két hétben alig csörgött a céges mobilom. (Lehet, hogy lemerült?)

Viszont a szabi ideje alatt valahogy mindig sikerült valakinek hajnalban feltelefonálni. Az egy dolog, hogy a kocsmából rámcsörögnek a lányok, hogy vigyek le pénzt, mert nem tudják kifizetni az árut. (a fene a jó dolgát a szállítónak, hogy csak hajnali ötkor tud mihozzánk jönni …) De ha 05:16-kor felcsörög egy ismeretlen néni azzal, hogy „Terike Te vagy az?” akkor miért lepődik meg azon, hogy a nemleges válasz mellé becsúszik egy két töltelékszó is?

De aztán jött az Ünnep, a családi kényeztetés, minden szinten (milyen jó is az, ha kiterjedt a rokonság).  A nagy beszélgetések, hülyéskedések. Akkor voltam igazán elememben, amikor 4 gyereket megpróbálván lefoglalni egy egész délutánt játékkal töltöttünk.  Azért amikor én megpróbálok pingpongozni, egy gyerekkel, aki versenyszerűen űzi a sportot nem lehetett semmi.  De legalább a fiatalember könnyesre röhögte magát rajtam - már volt értelme felkelni.

És aztán itt az új év, és az új élet … Új őrületek, amiket természetesen megfelelő alkalommal le is jegyzek.

De egyelőre itt a legújabb őrület, mely felütötte a fejét házam táján. No nem kell megijedni, nem a petárdázásra gondolok. (mondjuk az is rendesen megy errefelé) Csak egy kis kémkedésre, amúgy Covert Affairs címmel.  Még jó, hogy egy 3 éves sorozatot sikerült érdekesnek találnom – egy ideig legalább van mit néznem.

Na most megyek aludni…

Kis barátommal kívánok mindenkinek lencsemérgezéstől mentes, örömben, békében, sikerekben gazdag, boldogabb Új Évet!


És akkor még egy gondolat mára:

„Only a fool confuses fate with destiny.
Fate is what happens to us … destiny is what we make in spite of our fate.”