filozófia

mert nekem ám az megy...

 

Valamiért a helyi kollégák hozzászoktak a heti kétszeri 5-7-ig tartó megbeszélésekhez. Hogy ki volt az a kedves, okos és ... aki ezt kitalálta, nem tudom.

Viszont mivel a megbeszélésen olyanok is vannak, akik amazon táplálékláncon olyan magasan helyezkednek el ahonnan nagyon nehézkesen tudnak leereszkedni hozzánk, ezért általában jókora késéssel szokott kezdődni az amúgy is kései megbeszélés.  Ha még eddig nem jöttél volna rá, egy ilyen megbeszélésre várok. 

Tudom, telhetetlen vagyok, de úgy belegondoltam. Most gondoljátok meg, ha minden megbeszélés időben kezdődne, akkor hány meg hány 10-20-30 percet spórolnánk meg csak mi itt ebben az épületben? Hányszor van az, hogy ülünk egy ajtó előtt, és miközben várunk hogy az említett ajtó feltáruljon, beszélgetünk, emaileket nézegetünk tenyerünkben lévő kütyünkön, vagy éppen FB bejegyzéseket pötyögünk (fene abba a jó dolgomba)?

Ezzel csak az a gond, hogy az USA-ban ragadt ismerőssel elkezdett chatet (mert ugye yahoo messenger is van a telefonon), nem tudom egy pillanat alatt befejezni, és a megbeszélés elejét azzal töltöm, hogy próbálok nem hangosan röhögni az időnként beérkező vicces beszólásokon, képeken...

És aztán belegondoltam -  lehet, hogy azért ilyen magas a mobilszámlám (a hozzá tartozó adatcsomaggal együtt), mert túl sokat váratnak megbeszélések előtt? Akkor tulajdonképpen a mobil számlám mérete a főnököm hibája?

Úgy elképzelem az arcát, amikor ezt megmondom neki ... szerintetek milyen sebességgel küldene el a sunyiba? ;)

bleh ...

... csak azt magyarázza meg nekem valaki, hogy miért van az, hogy a munka megvár?

Nem vagyok én annyira lusta, mintha kétszer annyira lusta lennék, de úgy őszintén megmondom, néha olyan jól esne szemben találnom magam a meglepetéssel – valaki befejezte azt, amit én idő hiányában nem tudtam.

Egyéb irányú, felettébb sürgős és bokros teendőim miatt kimaradt egy apróságnak ugyan nem mondható, de nem is „show stopper” jellegű feladat. Ma reggel mindenki (na jó, 2 kolléga) azon hőbörgött, hogy miért nincs meg, mikor lesz kész. Most úgy őszintén, ha az elmúlt 3 hét el tudott múlni anélkül, hogy bármelyiküknek is megfordult volna a fejében, hogy keresse rajtam a végeredményt, akkor most már egy kerek órán mi múlik???

Ilyenkor mindig eszembe jut az öreg mondás – ha valami egy hónap alatt nem oldódik meg magától, akkor nem érdemes foglalkozni vele ...

Nnna ...Torkos csütörtök helyett a mai napot kinevezem nyamvadt csütörtöknek. Most komolyan, kint sötét van, majdnem esik, bent sötét van, meleg, levegő nincs. Na itt aztán esélye nincs a munkakedvnek. Ha meg véletlen betéved, lecsapjuk, nehogymá megzavarja a halk ásítozást.

Úgyhogy reggeli kapkodást befejezve csendben elüldögélek itt, hátha nem tűnik fel senkinek, hogy az aktivitásom a töredéke a szokásosnak. Sebaj, frissítem a to do listámat ;).

Lehet, hogy főzni kellene egy kávét?

kis keddi nyugtató

Halk és határozott morajlással sikerült a körülöttem ülőknek tudomásul venni a tényt, hogy költözünk. No nem, nem kell megijedni, nem szedi a cég a sátorfáját és települ át Kecskemétre (pedig hogy élvezném), csak arról van szó, hogy jönnek az IT-s kollégák és helyet kell szorítani nekik.

Namost a sok jó ember kis helyen is elfér elve alapján sikerül tovább tömörülnünk, de mondja meg nekem valaki, hogy ha még páran ide szándékoznak jönni, hova teszzük őket? Majd dolgozunk otthonról ... de jó is lenne ;).

Viszont ebben is van egy jó hír – ha minden jól megy, „kedvenc” kolleginámtól megszabadítanak és egy egész emeletet tesznek közénk. :) lehet, hogy végre fogunk tudni érdemben kommunikálni? (a távolság csodákra képes ;)

 

Na meg kell valljam, tegnap vicces napom volt. Nem tudtam olyan kollégába botlani, aki ne hisztizett volna valamin. A hiszti mértéke és stílusa különböző méreteket öltött és leginkább emailben manifesztálódott. És valahogy mindig akkor tudott kiteljesedni, amikor közöltem, hogy ha hiszti / email írás helyett nekifogtak volna a melónak, már rég készen lennének – de bunkó vagyok ... jaaaaaj :)

Node ez azért emlegetendő, mert miután sikerült a kedélyeket némiképp csillapítanom (és én voltam a nyugodt ... akkor a többiek???) és ebédelnem is egyet, leültem az egyik kolleginával és beosztottjaival megbeszélni a reggeli hiszti lényegét – a munkát. Amikor oda kerültem, kedvesen elcsevegtünk, mintha mi sem történt volna. Megbeszéltük, hogy ki mit fog csinálni, mikor ülünk le legközelebb egyeztetni – és miután mindent megbeszéltünk, a beosztottak távoztak. Én már készültem szedelőzködni, amikor kollegina mondta, hogy maradjak már, nem iszok egy teát? Na teát nem ittam, de bő fél órán keresztül hallgattam amint kollegina elmesélte nekem a lelkét nyomó minden búját baját.

Miközben hangos bólogatások közepette együtt érzőn hallgattam, elmerengtem. Szerintem pályát tévesztettem.  Egy német úriember példáját követve, ha én is feladnék egy hirdetést az újságban, hogy x ezer forintért óránként meghallgatom, bármit is akarjon mondani, szerintetek mennyi pénzt kereshetnék? Na ja, csak akkor meg azért verném a fejem a falba, hogy milyen emberek vannak.

Bonyolult egy állat vagyok én ...

 

a kilincs

mert az olyan bonyolult szerkezet :)

 

Szóval az úgy volt, hogy ültünk egy megbeszélésen, ahol folyamatosan jöttek mentek az emberek és csak egy dolog volt biztos – közülük kevesen tudták becsukni az ajtót. Nem tudom miért. Teljesen standard issue kilincs volt, apró rugó problémával. Azaz az ajtó zárásához a kilincs felfelé húzása szükségeltetett.

A megbeszélés 45 perce alatt (ritka rövid megbeszélés volt, lehet, hogy ezért?) végignéztem amint több ember kinyitotta az ajtót, és megpróbálván becsapni maga után, rájött, hogy nem fog menni neki.

Majd próbálkozott jobban becsapni, meg jól nekitámaszkodni az ajtónak, majd otthagyta kicsit nyitva, mondván nem jó. Most azért egy megbeszélés közben egy kisméretű tárgyalóban ennek hangja van ... Úgy a negyedik magasságában felálltam, odamentem az ajtóhoz és szép csendben becsuktam.  Pár kollégán láttam az általam is érzett halk röhögési kényszert. De sebaj, amikor a következő érkező újra előadta az általam leírt folyamatot – kitört a röhögés.

Jó, tudom, én, aki egy egyszerű vízcsappal nem bírtam el Londoniában, csak fogjam be a számat.  DE AKKORIS!!! Ilyen nehéz ez?

 

A gáz az, hogy ugyan ez a probléma elég gyakran felüti a fejét a vonatokon is.  És a folyamat pontról pontra ugyan úgy zajlik. Az egyetlen különbség a válogatott káromkodások hada – ami a tárgyalóban azért viszonylag ritkán hangzik el... na jó, nem olyan ritkán. :)

soha nem tudod

mennyire függsz valamitől, amíg el nem veszted.

Szóval az év meg nem énekelt szenzációja az, hogy az általam több alkalommal is szidott, de egyre inkább az életem részévé váló almás, tapizós telefonomat beledobtam a wc-be. Na jó, nem volt ez annyira határozott, cselekmény részemről. Még csak tervezett sem. A telefon nemes egyszerűséggel kiesett a zsebemből egyenesen a porcelánba, amikor egy hosszúúú megbeszélés után végre berontottam a „kisszobába”. Még jó, hogy az előző látogató rendesen lehúzta.

Eredmény: a telefon karácsonyra kapott egy új alaplapot, én pedig sírhatok a benne tárolt adatok, képek, feljegyzések, hangfelvételek (diktafon) és zene után. (már csak mert az összes játék lementődött szinkronizálás után, de a zenék ... na azok nem)

De azt soha nem gondoltam volna, hogy mennyire béna vagyok telefon nélkül. Na jó nem béna. Nem is elveszett. Egyszerűen csak nagyon sok(k)mindenben támaszkodok rá. Mert ugye, az egy dolog, hogy ha nincs telefon, akkor nincs telefonálás, nem ér el sem ismerős, sem ismeretlen, sem beszállító, sem könyvelő ... sőt a telefonszámok jó része is „úszik”. DE nincs email írás, út közbeni netezés, nincsen zene, játékok, a megírt jegyzetek használata, telefonra letöltött könyvek olvasása (mert a papír vagy a kindle snassz ...) , ébresztő óra. Nincs menetrend megtekintés, facebookon MÁV savazása és semmi más sem, ami a napi 2 órányi vonatozást kicsit lazábbá teszi. Nincs házi wifi-t kihasználó folyamatos youtube / zenehallgatás esti zárási feladatok elvégzése közben vagy elalvás előtti Jóban rosszban nézegetés...

Ez mondjuk almás telefon előtt sem volt. De az ember (főleg a lánya) viszonylag mindent meg tud szokni, a jót pedig nagyon könnyen. Így a plusz szolgáltatások hiánya komoly diszkrepanciát okozott a komfort érzetemben. Ezen okulva, Anyukám két ünnep közt egy este, amikor már egy órája csacsogtam telefonon keresztül skype-on a keresztlányommal, nevelési célzattal megvonta a telefon használati jogaimat ... aztán 3 perccel később gyorsan visszaadta, mert a megfejtendő keresztrejtvényhez netes (éljen a google) segítséget kellett igénybe venni. Asszem nem csak egyedül vagyok megzakkanva ;)

Viszont egy komoly baj van – a csoda telefon mániámmal megfertőztem a nálunk vendégeskedő nagyobbik keresztlányomat is... hogy szerethetnek most a szülei???

Isten majmai...

lassan őrülnek ...

avagy haladunk. Na jó, csak kis lépésekben (de lehet, hogy az emberiségnek / környékemen ülőknek nagy lépés ez???)

Szóval az a helyzet, hogy tavaly augusztus elején igényeltem magamnak egy headsetet az asztali telefonomhoz. Tudom, tudom, én vagyok elkényeztetve, más örül ha foghatja a kezében a telefont, nem még próbálkozik két kézzel dolgozni telefonálás közben. (fujj, büdös munkamániás)

Ok, azt elfogadtam, hogy ne is álmodjak madzag nélküli headsetről. Pedig milyen egyszerű lenne néha elmenni a nyomtatóig a fülemen a fülessel. (nem, mosdóba nem mennék – mint azt egyszer egy kollégám megtette – éljen a némító gomb ;)

Na ehhez képest többszöri nekifutás után szeptemberben bírták azt mondani, hogy minek az nekem, nincs rá keret.

Majd decemberben közölték, hogy akkor kérjek már hozzá átalakító kábelt is, mert a telefon annyira nem csatlakozik a headsethez.

Már harmadszor módosítottam az igényt (ez meg az kell még hozzá, stb.) amikor szóltak a kollégák, hogy még mindig hiányos a megrendelés ... no itt elszállt az agyam és közöltem a kollégákkal, hogy hagyjanak békén, inkább nem telefonálok.

Erre ma, pontosan 5 hónappal az igény feladása után (megnéztem a rendszert) megjött a headset. 3 perc alatt összetoldották a telefonommal és mostmár tudok elengedett kézzel is telefonálni. Most őszintén, mi a túró tartott ebben eddig???

napi vicc

Ma megpróbálta nekem megmagyarázni a büfés csaj és éppen ott csacsogó spanja, hogy mi a cole slaw (rettenetesen amerikai káposzta saláta)  és azt hogy is kell kiejteni.

Mert az elmúlt pár évben egyiket sem sikerült elsajátítanom ...

 

Új év ...

hát, nemtom, hogy lesz-e új élet. :) de azért én kívánok mindenkinek szebbet, jobbat, könnyebbet és nyugodtabbat mint a tavalyi. Ránk férne...

De az Ünnepek örömére az elmúlt pár hétben volt lehetőségem beszélgetni sokmindenkivel – baráttal, ismerőssel, kevésbé ismerőssel. Egy ebéd alkalmával, amikor a velem szemben ülő felhívta a figyelmemet arra, hogy ha körbenézünk magunkon kb mindenki folyamatosan, és állandóan panaszkodik (mi is), elgondolkodtam és számba vettem az elmúlt heteket, illetve beszélgetéseket.

Egyik kedvencem a „hogy vagy?” kérdésre lefuttatott közel 50 perces az általa éppen favorizált MLM cégre vonatkozó előadás volt – miért jó az, miért lenne az jó nekem. Most komolyan, a Karácsony előtti utolsó munkanapomon, hazaindulás előtti gyors kávéra összefutást nem teljesen így terveztem. De meghallattam, láttam kedves ismerős arcán először a lelkesedést, majd a megrökönyödést, amikor közöltem vele, hogy hagyjon már békén. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy sem kedves, sem ismerős nem leszek már a számára legközelebb, de majd meglátjuk.

A második befutó ugyan erre a kérdésre levegővétel nélkül tudott végig beszélni egy egész estét. A téma itt is a munka volt. A kollégák, hogy mégis mi a feladat, mit kell megcsinálni, hogy milyen nehéz ezt összeilleszteni a mindennapi élettel, hogy mennyire hülye ez, hülye az. Az volt a legjobb, amikor elkezdett azon méltatlankodni, hogy egyes emberek nem teszik meg azt, amit Ő (mint vezető) kért – na ja, ugyan ezt a kérést Ő 10 évvel korábban hasonló helyzetben ki is kérte magának. Azért az a magyarázat a két szituáció közötti különbségre bárkit leborított volna a lábáról, akármilyen bullshit generátorral is rendelkezik :).

Azért itt meg kell vallani, hogy én sem vagyok egyszerű. Ez (kis)részben indokolt, de nagyrészt inkább egy „emésztési” folyamat, aminek javításáért csak én vagyok felelős – nehezen látok ki ez+az alól, de szerencsére vannak drága emberek, akik eszembe juttatják, hogy máshogy is lehet (sőt KELL) ezt csinálni – KÖSZÖNÖM!!! (igen Éva, Rólad van szó)

Sorolhatnám még – de egy dolog a lényeg – annyira kevés időnk van beszélgetni, tényleg együtt lenni. Akkor meg felejtsük már el a munkát és beszéljünk arról, ami fontos az életben. És ne utolsó fél perces mellékesként legyen téma a Család, Gyerek, Macska, Kutya, hobbik – mert a munka nem az (kivéve néhány szerencsést)...

Azért közzétenném a mai jó hírt is: 5 havi kemény munkával kiderítettem, hogy a székem ülés magasságát hogy lehet állítani :). ugyan azzal a karral amivel a támla dőlését szabályozni ... most úgy hazamennék ;)