Mostanság derékig járok az emlékek vesézésében. Lehet, hogy ez egyesek szerint normális, nekem valahogy azért kicsit durvának tűnik, hogy egy-egy reggel, míg a vonat eljuttat Budapestre, én megjárom Londont, Columbust, Washingtont, és ... Balmazújvárost.

Nem, ez még véletlen sem egy Taft reklám. Csak az agyam viccesen működik. Komolyan, reggel éhgyomorra, kávé nélkül miért kell eszembe jutnia a pillanatnak, amikor 15 évesen, fuvolával a kezemben (igen, zenekaros voltam), miközben a helyemre próbáltam feljutni a lelátóra megbotlottam a lépcsőn? Fuvolát, kottát, kabátot és a büszkeségem maradványait pipacs pirosan szedegettem össze, miután feltápászkodtam a lépcsőről a kék foltjaimmal. ;)

Igazából ez a gondolat akkor villant fel (mi a pensieve magyarul?) a képek forgatagában, amikor belegondoltam, hogy mennyire „összement” a világ. A ma estémet például azzal töltöttem, hogy beszéltem számomra kedves emberekkel – az USA-ból, Németországból, Londonból és ... Balmazújvárosból.

Ha belegondoltok, ez nem egy hatalmas dolog. De 20 évvel ezelőtt telefon is alig volt. Na jó, nem alig, de pl. Balmazújvárosban a rokonoknál nem volt, tehát nehéz lett volna őket felhívni. És az pláne elképzelhetetlen lett volna, hogy 2,5 órát beszélgessek (napi 10 percre voltam korlátozva;). Arról már nem is beszélek, hogy közben nézzem a beszélgető partnert is.

Szóval köszönöm a lehetőséget – mindazoknak akik meghallgatnak, és mindazoknak akik lehetővé tették, hogy világszerte az agyára menjek … bárkinek aki hajlandó szóba állni velem. :)

Na, félretéve az szómenést – ez is egy hét volt. Kollegina és családja holnap mennek vissza a világ végére – de legalább találkoztunk, beszélgettünk. És a jövő héttől hivatalosan is van hol laknom, ha Pesten maradnék éjszakára. Van valami jó abban, ha az ember ismerősei jó messzire mennek.
A jövő héten pedig, ha csak rövid időre is, de végre hazatalál egy ismerősöm Kanadából.

Most komolyan ... kezdek rosszabb lenni mint egy taft reklám – megyek aludni ;).