Vienna

Kitaláltam, hogy átrendezem a szobámat. Tudom, egy jó pszichológus, és Dr. Freud sok mindent tudna mondani arra, hogy miért éppen a szobámmal kezdem a változtatást.  Viszont ennek az átrendezésnek semmi köze holmi pszichológiához. Hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Mert a múlt héten lebetegedtem. Na jó, némi idő eltolódással lebetegedett az egész család. Anyu és Tesóm 3 nap alatt túltették magukat rajta. Jöttem én, aki a második hetét taposom ennek a katyvasznak és még mindig nem tudok kikeveredni belőle.  Mielőtt valaki orvost hívna, ez a betegség csak azért érdemel ennyi szót, mert amíg a többiek megoldották néhány köhintéssel, és egy kisebb torokfájással, én hangszálgyulladást is kaptam. És a sok hatásos gyógyszer mellett mit szoktak felírni a hangszálgyulladás mellé? Igen, jól gondoljátok, teljes csendet. No nem, nem a beteg körül, hanem a beteg hangképző szervei által kibocsájtott hanghatások lecsökkentését nullára.  Most gondoljatok bele – én, amint nem beszélhetek. (a természetnek is van humora, rendesen …) Csak azt nem értem, miért röhögött a doki, amikor közölte velem az “ítéletet”?

Mivel sikerült otthon ülnöm tétlenül egy egész hétig (na ezt képzeljétek el – és nem dőlt össze a világ!), a hét második felében már kezdett kicsit viszketni a … tenyerem. Tehát kitaláltam, hogy végre megcsinálom azt, amit már egy ideje terveztem - átszervezem a szobámat. Ez nem komoly, mivel a szoba egyetlen ajtó és ablak nélküli fala mellett sorakozó könyvespolc, ágy és fotel sorrendjét lehet csak variálni, ami testvétek között is csak 6 lehetséges verziót eredményez. Tehát gondoltam én, nem lesz ez nagy kaland. 

Neki is fogtam – lerámoltam a könyvespolcot, kipakoltam az ágyat, és kiszedtem mindent a fotelból, ami megnehezíti a mozgatását.  Majd … próbáltatok már bútort emelni, húzni, vonni úgy, hogy közben meg sem szólalhattatok? Hát maradjunk annyiban, hogy pantomim művésznek sem lennék jó. Ha mutogattam, nem értették, ha megszólaltam, lecsesztek, hogy miért beszélek. (szerintem direkt) Mire végeztünk a pakolással családom minden tagja és a jelen lévő taki néni is vígan vigyorgott, én meg … maradjunk annyiban, hogy a nap további részében magamat sajnálva, Szívek szállodáját nézve punnyadtam az ekkorra már jó helyen lévő fotelomban ;).

Csak egy dolgot nem értek: akárkinek leírtam, hogy hangszálgyulladás miatt nem beszélhetek, egy rakás vigyori mellett visszaírta, hogy jobbulást, és beszéljünk, ha jobban vagyok.  Nem úgy a főnököm – nem tudom mit gondolt, de a drága napi rendszerességgel felhívott, hogy egyeztessünk dolgokról, amiknek “hajtásához” se erőm, se kedvem nem volt.  Majd csodálkozott rajta, hogy az általában beszédes Edina még csak vitatkozni sem állt le vele. … Na mindegy, azóta orvosi engedélyem van a beszédre – és mindent megteszek azért, hogy bepótoljam a kiesett napokat. No nem, nem a főnökkel – különböző ismerősökkel a világ minden pontján. Egyelőre még telefonon, de aztán lesz már olyan is, hogy személyesen is ;).

Ja, és a cím? Éva, büszke leszel rám – ez az új mottóm:

hurrá, repülünk!

Jelentem alássan, a főnököm feltalálta az időgépet.  Szóval az úgy volt, hogy szerda reggel sikerült beesnem dolgozni a szééép hosszú hétvége után.  Miközben nekifogtam, hogy kilapátoljam magam az olvasatlan e-mailek kupaca alól (mert ugye külföldi kollégák akkor is írnak nekünk, amikor mi otthon vagyunk), megjelent mellettem a főnököm. Azt hagyjuk, hogy kicsit furcsának találom azt a szokását, hogy leguggol mellénk, mintha gyerekek lennénk – két kicsi gyerek van otthon, ez akár normális is lehet (mármint neki). De az már komolyabban zavar, hogy nem hajlandó hallgatni a józan paraszti ész hangjára (GYK az enyémre).  Szóval addig feszelgett mellettem, amíg belemásztunk egy nyilvántartásba, hogy nézzem meg az ott fellelhető dokumentumokat egy applikációról. A lista hosszú volt, így gondoltam kávéval a kezemben, túl a reggelin, gyorsan frissen nekifeszülök a feladatnak.  Némileg meglepődtem, amikor rájöttem, hogy az elérhető legfrissebb doksi 2008-as, és az is kb. 6 sornyi releváns információt tartalmaz. (1 oldal előlap, 1 oldal disclaimer, és középen 6 sor értelmes szöveg.)

Odabattyogtam főnökhöz, hogy mégis mondja már meg, hogy mi értelme van annak, hogy ezeket a doksikat átnézegetem, pláne úgy, hogy egy részük általam nem értelmezhető nyelven íródott. A válasz? “Semmi. De azért nézd meg őket.” 

Én csak pislogtam.  Majd gyorsan körbenéztem magam körül, hogy nem kerültem-e vissza Londonba.  Amikor megjött az email az excel táblával és a rá vonatkozó rendezési utasításokkal, már megadtam magam. Némi agyatlan „lapátolás” rám fér … de hogy egy pillanat alatt visszaugorjak 3 (3?!?) évet az időben, ahhoz tudni kell.

Már csak azt kellene valakinek elérni, hogy az a bokszzsákos tornaterem is idekerüljön a szomszédba ;).  Akkor lehet, hogy a napjaim  is jobban telnének ;)

Az amerikai (rém?)álom

Elkezdtem letöltögetni a The Cosby Show című sorozatot.  Tudom, kicsit zakkant vagyok (na ebben mi az újdonság), de kicsit gyerekkor íze van. Nem hiszem, hogy végig fogom nézni az egészet, de … mint ahogy az a Golden Girls esetében megtörténik időnként, néha egy termetes pohár Margarita koktél vagy gin tonik társaságában jól esik elé leülni és elfelejteni, hogy mi történik a nagyvilágban, vagy ebben a kicsiben körülöttem. A sorozat egy felső középosztálybeli afroamerikai család életét mutatja be Bill Cosby főszereplésével, ami garancia a banális, de jó poénokra.  Pláne ha a fent említett pohár már csak félig van tele ;).

Szóval miközben abban reménykedtem, hogy az általam óhajtott sorozat egyszer csak teljes valójában megjelenik a gépemen, némileg böngészgettem a netet.  A facebookon kalandozva bukkantam erre a cikkre: http://www.telegraph.co.uk/news/celebritynews/10232461/Oprah-Winfrey-victim-of-racism-in-Switzerland.html   A posztolók (igen, többségük amerikai) a végletekig savazzák az egyik puccos bolt eladóját, aki nem volt hajlandó megmutatni egy 38 ezer dolláros táskát Oprah Winfrey milliárdos műsorvezetőnek (bocsi, nekem nem más), mert nem ismerte fel. Természetesen rögtön arról van szó, hogy a bolti eladó egy rasszista dög, aki a bőrszín alapján határozza meg, hogy ki mit kaphat.  És mindezt hol máshol, mint Svájcban. 

Meg kell mondjam, soha nem voltam Oprah rajongó. Igaz, ennek semmi köze a műsorvezető bőrének tónusához.  Amikor még némileg formálható, sokmindenre nyitott egyéniségemmel, elsős gimnazistaként kint voltam az USA-ban, mi nem Oprah-t néztünk suli után. Akkor a The Sally Jessy Raphael Show volt a menő, ahol a műsorvezető Sally vastag, piros keretes szemüvegében próbálta megoldani az emberek életének minden problémáját. Utána jött a Cosby show (innen a sorozat iránti nosztalgikus szeretet), és valamikor kicsit később jött Oprah. Akkor mi már vacsoráztunk és inkább híreket nézett a család (jó amerikai szokás szerint – kérsz még egy kis salátát a sült húshoz, és a most véres képekkel bemutatott gyilkossághoz?) 

Szóval őszintén megmondva, ha bejönne a fagylaltozó ajtaján a „művésznő”, nem nagyon tudnám megmondani, hogy ki ő. És ha belegondolok, a nagy kék vízen innen,  ezzel szerintem 90%-ban mind így vagyunk.  Nem Pom Pom Ő, hogy mindenki ismerje. Az is eszembe jutott, hogy egy ilyen boltban valószínűleg engem sem, és még rajtam kívül jó sok más embert sem szolgálnának ki. Szerintem ezen nem is kellene annyira nagyon meglepődni. Ezekben a boltokban nem kevés pénzt, időt és energiát töltenek azzal, hogy megtanítsák arra is a dolgozót, hogy megmondják ránézésre kinek lehet a kezébe adni egy 38ezer dolláros táskát, hogy megnézze.  Van egy olyan sanda gyanúm, hogy én sem tartozom ezek közé az emberek közé.

Egy baj van csak - ez engem nem ráz meg.  Sőt ... úgy őszintén, mi a fene kerülhet ennyi pénzbe egy táskában?

A vezető, a félvezető … és a többiek.

2013. augusztus 8. csütörtök - csak kicsit megkésett.

Komolyan mondom, nem bocsátkozom többet vélemény nyilvánításra az időjárást illetően. A múlt héten megkérdeztem, hogy is lehetett azt mondani, hogy megvolt az ég legmelegebb napja, amikor még nincs vége a nyárnak. Sebaj, most egy egész hetet kaptunk belőle. Már csak reménykedni tudok, hogy pénteken/szombaton tényleg jön az a lehülés, és amikor fagylalt készítésre adom a fejem, a „műhleyben” nem lesz negyven fok. Mert azt se én, se a gépek nem fogjuk bírni ép ésszel. (habár, nekem olyanom szerintem már rég nincs.)

Disclaimer 1: a továbbiakban ez egy némileg filozófikus / háborgós / borongós a bejegyzés, bocsi, ez egy ilyen nap.
Disclaimer 2: az itt leírtakat csak az vegye magára, aki tényleg magáénak érzi azt az inget. Ellenkező esetben kicsi lesz, avagy túl bő, rövid, vagy túl hosszú, de akárhogyis próbálkozunk, mindenféleképpen kényelmetlen. Én pedig nem könyörgök vagy magyarázkodok. Nincs miért.

A hét híre, hogy két kollégám távozik a csapatunkból.  Mind a kettő nagyon fog hiányozni, mind szakértelmük, mind pedig emberségük miatt, de ...  A szomorú az, hogy megfelelő vezetői / főnöki hozzááláás mellett mind a kettő maradt volna.  Már csak mert mindkét esetben csak arról lett volna szó, hogy ki kellett volna állni az emberek mellett. Odaállni mögéjük és azt mondani minden akadékoskodónak, hogy emberre szükség van, a pótlása minimum 4 hónap (jó esetben ha sikerül valakit elsőre találni), mire betanul az új ember, az is idő,  addigra a kollégák már rég visszatérnek arról a rövid távollétről, amire szükségük van életük rendezéséhez.  Nem  fél évről beszélünk, csak pár hétről – ha csak a túlóráit „lecsúsztatná” valamelyik kolléga, az is tovább tartana.

És igazából ez az, ami miatt ledobtam a láncot.  Tessék mondani, az elefántcsont toronyban direktben ritka a levegő, vagy esetleg csak abban az esetben veszik fel az embert, ha a fejét egy olajozottan mozgó szélkakasara cseréli?  Azok az emberek, akik maguk is hétköznapi serteperteként kezdtek, kínlódtak, kiakadtak, háborogtak a főnökeiken, miért teszik meg azt, ami nekik rosszul esett a saját embereikkel amikor oda kerülnek? Amikor korábban azon hőbörögtek, hogy nem álltak ki értük, akkor ők miért nem állnak ki senkiért? Ja, hogy megváltoztak az érdekek? Akkor legalább azokat védjék meg, akikből élnek.

Oly kevés igazi vezetővel találkozom, aki képes a saját munkájával, jelenlétével motiválni – ha nem is állandóan, de nagyrészt. De helyette találkozom egyre több főnökkel, aki elvárja a tiszteletet, az odaadást, a vak lojalitást, de ezeket ő már nem gyakorolja, maximum felfelé. És a fene azt a hülye fejemet – ez nekem annyira nem tetszik.

Hát ilyen napom van. A kinti meleg ellenére morgós, borongós, és leginkább világvége hangulattal egybekötve. 

Döbb...

Itthonról dolgozom, és kicsit gyereknek érzem magam. Hosszú, hosszú csend után megint van élet Kecskeméten a repülőtéren. Annyira jó hallgatni ahogy komolyabbnál komolyabb vasak karistolják az eget. Igaz, hogy csak a hétvégi repülőnapra készülgetnek, de akkoris, azon marhák közé tartozom, akiknek a repülőgép hangja kicsit a gyerekkort hoz vissza – és szerencsére szép emlékeket. De majd szombaton, amikor az autók itt fognak tobzódni hosszú sűrű tömött sorokban a ház előtt, mert az utak / kijelölt parkolók nem bírják az érkező tömeget, lehet hogy kicsit morcosabb leszek ;).

Egyébként jól vagyunk.  Anyukám az éjjel elindult Csíksomlyóba, ami csak azért fontos, mert tegnap útban hazafelé a busztól (mert busszal mentek, jó sokan) jöttem rá, hogy bármit megadnék ha vele mehetnék. De …  egy új munkahelyen, ahol én érkeztem meg legutolsóként a csapatba, nem akkor megyek szabira, amikor én akarok. De majd jövőre bepótoljuk. Hát ezért dolgozom ma itthonról. Hajnali fél kettő volt, hogy hazaértem, és nem nagyon akartam felkelni a vonathoz.  Jobb ez így, legalább hamarabb el tudok kezdeni fagylaltot csinálni délután.

De … hogy min döbbentem meg? Újabban nagy hangsúlyt fektetünk a “networking” eszközök használatára. Ugye nagyon fontos az, hogy a kedves kollégák mindig tudják, hogy kihez kell fordulni segítségért az egyes feladatok elvégzésében. Ezzel nem is lenne gond. Nagy csinnadrattával bevezettük az új izét, ami mint belső facebook hírt ad életünkről. Mivel a kolléga aki az egészért felelős, mellettem ül, ezért kénytelen voltam bejelentkezni, ezt-azt megcsinálni, profilt kitölteni. Jó Edina féle szokás szerint a profilom semmitmondó, 2-3 szóban leírva a munkámat, itt-ott méretes darabokat kihagyva. Nem is lenne ezzel semmi gond, de ma reggel kaptam Londonból (honnan máshonnan) egy levelet, hogy próbálják összerakni a szervezeti ábrát, és hozzá belinkelni mindenkit erről a csoda siteról, de se képem nincs feltöltve, se a profilom rendesen kitöltve. Kisebb csuklási roham után írtam egyet, hogy képet nem fogok feltölteni (1 mert csak!; 2 mert arra azért vigyázunk, hogy ilyet nem lehet kötelezővé tenni), de a többit elintézem. És ez még csak el is ment volna, ha nem kapom a választ kolleginától – ha nem is akarok képet feltölteni magamról, akkor tegyek fel valami mást – az ő arcképe helyén is egy kutyus van. Erre már csak ennyit írtam a padtársamnak, aki szerencsétlen végig rajta volt a levelezésen: And Ladies and Gentleman, this was the day, when professionalism left the building.

Azóta megtaláltam a tökéletes fényképet. Ha egy kicsit bátrabb leszek, feltöltöm. Írásos engedélyem van feltenni bármit ami érdekel ;).

Pletyka

Na, túl vagyunk a nyár legmelegebb napján. Mondta ezt a sajtó a tegnapi napról. Csak az a kérdésem, hogy mernek ilyet állítani, úgy hogy még augusztust sem értük el a naptárban? De hosszas brutális meleg után ma megjött az eső és a felfrissülés, ami tartani fog meddig is? Ja, holnapig.  Még jó, hogy nyár van.

Alig 5 perce tettem le a telefont egy volt kolleginával. Amíg kollégák voltunk, viszonylag jól elvoltunk egymás mellett. Ő dolgozott, én dolgoztam, mivel sok köze nem volt a munkánknak egymáshoz, így viszonylag jól viseltük a dolgot. Mióta nem vagyunk kollégák, kicsit érdekes a dolog. Volt egy email váltás, egy telefon. Ő többször írta, hogy “azért maradjunk kapcsolatban, ne tűnjünk el egymás elől”, majd eltűnt. Nem, ne ijedjetek meg, nem ezen vagyok meglepődve. Hanem azon, hogy több havi csend után felhívott ma reggel, hogy azt hallotta, hogy valakit kirúgták a jelenlegi munkahelyemről. Mivel (szerencsére) kis hal vagyok én ebben a szervezetben, nem kötnek mindent az orromra. És ami még jobb, a folyosói pletykák is elkerülnek. (De jó nekem – és ezt most őszintén így gondolom.)  Így nem tudtam értelmeset mondani a kolleginának. Válasz? Köszi, akkor majd valamelyik nap felhívlak, és beszélünk. Hát, azt még valahogy megálltam, hogy beszóljak, ne fáradjon vele. De … szóval … na!

Valahogy nem tudom megérteni az embereket, akik kaján örömmel csacsognak dolgokról, amihez semmi közük. Vagy amivel esetenként nagyon sokat árthatnak másoknak. Az meg végképp kiakaszt, hogy elvárják tőlem, hogy partner legyek egy ilyenben.

Majd még jövök, írok bővebben, de ez úgy ki kívánkozott belőlem.

A fehér nadrág bosszúja

Avagy amolyan beépített szépség jellegű érzésem van… Tegnap sikerült örömködve megjegyeznem Anyukámnak, hogy valami változott. Nézett rám nagy kerek szemekkel, amire elmondtam, hogy végre sikerült fehér nadrágban töltenem egy egész napot anélkül, hogy ráborítottam volna egy bögre kávét, megkentem volna vonattal, villamossal, stb.  Volt “nagy” öröm, Anyunak kibukott a száján egy mondat arra nézve, hogy némileg mintha komolyodnék, majd mindenki tette tovább a dolgát. Sikeremen és újonnan szerzett komolyságomon felbuzdulva ma ismét felvettem egy fehér nadrágot. Nem is volt semmi gond addig, amíg a vonaton eszembe nem jutott, hogy a táskám alján van a headset, amivel zenét szeretnék hallgatni.  Az első dolgom az volt, még a vonaton ülve, hogy a földről felvett táskámat az ölembe véve szép szürkés-fekete csíkokat húztam rá. Nem, nem egyet, hármat. Amolyan designer Adidas stílusban. Tehát megnyugodtam, nincs itt szó semmilyen komolyodásról.  Csak volt szerencsés napom, amikor a vonat piszok valaki mást nagyobb baleknak tartott, mint engem. J

Egyébként nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem nagyon melegem van. A dolog azért kegyetlen, mert a nap nagy részét bent töltöm a munkahelyemen, ahol azért van rendes légkondi – én mostanság kardigánban ülök, mint anno Londonban.  És ezzel még nincs is gond. De amikor nekifogok fagyit csinálni, és az alig 45 fokban próbálok levegőhöz jutni, hát, az nem egyszerű. Gondolkodtam már azon, hogy kicserélem a neoncsöveket infra lámpákra, az asztal mellé bepakolok pár padot, és occsó belépőjegy ellenében infra szaunaként fogom működtetni a kócerájt. Csak … az a gáz, hogy szaunázni hidegben szeretnek a népek, nem akkor, amikor a flaszteron is elérhetik ugyan azt a hőmérsékletet. Pedig … ebből hamarabb meggazdagodtam volna, mint a lottónyereményemből.

De kicsit komolyabban – gondolkodtatok már azon, hogy egyes cégeket mi a fene tart életben? És most nem magunkról beszélek, hanem (már megint) a MÁV-ról. Jó rég óta utazom velük, de nem teljesen tudom, hogy mitől működnek még mindig. Láttam már leszakadt felső vezetéket (1 óra késés), felszedett alsó vezetéket (4 óra késés), vonat elé sétáló embereket (átlag 2 óra késés) de ezt még úgy meg is értem. De … szóval … tessék mondani, nyílt egyenes pályán, normális időjárási körülmények között miért kell 15-20 perces késést összehozni egy 80km-es szakaszon? Azon kezdtünk vihogni a kedves utasokkal, hogy eljutott addig a MÁV, hogy a 15 perces késés helyett 30 percnél kezdi visszafizetni a pótjegyek árát, ha (és csak akkor ha) a MÁV hibájából történt a késés. Na most, tessék mondani az mikor van? Mert eddig még mindig volt kire / mire fogni, bármilyen késés volt is az.  Az viszont már a csúcs, amikor 35 fok melegben, légkodni nélkül késünk 30 percet. És sem arra nem tudnak választ adni, hogy miért nincs légkodni (illetve van, csak meleget fúj hideg helyett), sem arra, hogy miért nem lehet egy nyamvadt ablakot kinyitni, sem arra, hogy mi a késés oka. Mert amilyen nyamvadt izgága paraszt utas vagyok, a csendes kínlódás helyett, folyamatosan kérdésekkel bazgatom őket…

 

Na ... most megyek, és kiizzadok magamból még némi munkát - hűvösebb estét nektek.

újra itt ... is

Kéne egy este, jóóó sok alkohollal. És utána egy reggel, amikor ráérek mindezt kialudni egy pohár víz és egy algopyrin társaságában. Lehetőleg közvetlenül egymás után.  Volna kedve valakinek csatlakozni?

Most mondja meg nekem valaki, mi sikerülhet félre egy rendszerben, amit Szingapúrban fejlesztenek, Manilában tesztelnek, USA-ban hagynak jóvá, Indiából telepítenek ír számítógépekre, magyar projektvezetők unszolására? Igen … jól gondoljátok, minden.

Azt már tudjátok, hogy munkahelyet váltottam.  Nem volt egyszerű. (vigyázat, kisebb félremagyarázás következik!) Szóval mikor már megtaláltam az új helyem, sőt el is fogadtam az ajánlatot, sikerült megkeresnie egy volt kolleginának egy másik ajánlattal. Természetesen beajánlotta az általam álom melónak tartott pozik közül az egyiket (igen, ilyen több van).
Én csillogó szemmel megfutottam a pár kör interjút, paráztam pár hetet, majd… Ahogy ez már lenni szokott, kiderült, hogy mindent egyformán látunk, kivéve az elvégzett munka értékét. (nem, nem ő licitált túl) Itt kicsit megtorpant a folyamat és még most is várom, hogy külföldi fejessel megfussak egy interjút. Avagy nem, nem várom.  Örülök, hogy így alakult. (szurkoljatok, még van 10 nap a próbaidőmből).
Viszont ez az egész kavarás két dologra volt jó:
1. A mondat egy régiós HR igazgató szájából miszerint: „azért irigyellek téged, mert annyi mindent csináltál már, hogy bárhol eladható vagy” rengeteget dob az ember lelkivilágán.
2. Ismét bizonyítást nyert, hogy vannak „barátok”, akik azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak. Még azt is, hogy véleményt mondjanak a helyzetről és rólam a fenti „nézeteltérés” esetén a „leendő” főnökeimnek. És a (insert insult here) még el is mondja nekem…

Na… de hogy visszatérjek a lényeghez. Miközben komolyan nekifogtam új feladataim abszolválásának, ránk tört a szezon. Mostanság azzal töltöm a napjaimat, hogy próbálom kitalálni, mit kell megtennem ahhoz, hogy a fejem a víz felett maradjon. Na jó, csak lógjon ki az orrom, de az biztosan ;).  A feladatok mennyiségétől néha megrettenek, így már odáig fajultam, hogy a vonaton is dolgozom.  Már amikor az olvasástól, zenehallgatástól és a bejövő telefonoktól éppen ráérek. Az mondjuk némileg rosszul esett, amikor a félév első kocsmázása felé repítő metróra várva, megjegyeztem egyik ismerősömnek, hogy kocsmába megyek, megjegyezte, hogy ja, stand lesz. Értem én, hogy gyakrabban kéne lógnom. Tényleg ennyire gáz lennék? Könyörgöm, mondjátok, hogy nem…

Na, most megyek, és kirúgok a hámból - alszom egyet. Jó pihenést mindenkinek!

2013 03 09 - Fertőző vagyok

és lassú ...

Kicsit elakadtam a lentiek feltöltésével, de most akkor gyorsan bepótolom…

Szóval az úgy volt, hogy szerdán (03.06) békésen ücsörögtem az asztalom mellett azon elmélkedve, hogy mit kellene még befejeznem, mielőtt „színt” váltok, egyszer csak elkezdett rázni a hideg. Aztán kicsit később kivert a víz is.  Mire hazaértem, már lázas is voltam. De hogy mi bajom van? Doki sem tudja megmondani pontosan – igaz, amikor megkocogtatta a fejemet (ez valamilyen perverz szokás doktoréknál?) hogy mégis mennyire érzékeny az arc és homloküregem, akkor ijedtemben a fájdalomtól majdnem visszaütöttem. De mivel a lázon kívül teljesen tünet mentes vagyok (máskor ilyenkor már nem szoktam levegőt kapni), így nem merjük azt mondani, hogy az arcüregem lenne begyulladva. Ámde amíg a láz nem megy le, nem engednek szabadon, tehát kötelező csendes pihenő van.  Mondjuk alváson kívül sok mindenre nem is vagyok képes mostanság.  Pedig ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, ha napközben véletlen alvásra adom a fejem, amíg társasházban/panelban/Londonban fúrni, faragni kezdenek, itthon biztos, hogy valaki megcsörgeti a telefont.

De sebaj, jó munka eredménye az, hogy miközben itthon azon elmélkedem, hogy a fotelban aludjak 1-2 órát, vagy az ágyon, addig a gépezet dübörög tovább. És gyorsan, folyamatosan jönnek az e-mailek a döntésekről, ötletekről és minden egyébről, amit nekem már csak le kell írni. 

 

Egyébként fertőzésem nem erre vonatkozik. Ahogy azt már korábban megénekeltem, hazahoztam a munkahelyemről a kávéfőzőmet. És ahogy hazajött a kávéfőző és hozzá a finom kávé, Tesóm és Barátnője elkezdtek rájárni. (nem mintha nem lenne itthon 2 nagyon jó presszó kávé főző gép)  De a lényeg, hogy a szép kis kávéfőző a még szebb színes kapszulákkal felkeltette a család érdeklődését.  No nem, nem Anyukámét. Ő közölte, hogy ha nem takarítom ki a konyhából a gépet záros határidőn belül, akkor ő dobja ki ;).  Szóval Tesóm és Barátnője felitták az összes ízesített kávét amit vettem (még jó, szerintem annyira nem voltak jók, de nekik nagyon ízlett), és jó sokat nézegették a nespresso weboldalát.  Így csak arra lettem figyelmes egy vasárnap délutánon, amikor két születésnapot és egy névnapot ünnepeltünk, hogy a sok ajándék között egyszer csak az egyik születésnapos elé odakerült egy kávéfőző. Igen olyan mint az enyém, csak frissebb kiadásban. J Mondanom sem kell, kicsit elkezdtem mosolyogni, na meg némileg irigykedni. Nagyon szép az új gép ;), az enyém meg már lassan 3(már???) éves.  De így legalább tudjuk, hogy a következő két születésnapra mi lesz az ajándék ;). Mert nincs jobb mint egy csésze forró, fekete ami mellett jókat lehet beszélgetni … vagy mert George Clooney nagyon jól néz ki a reklámokban.

 

 

 

12 meg egy kicsi

Mai apró:

Ház, működő sörözővel, fagylaltozóval, sürgősen eladó. Ugyanitt kicsit kimerült, időnként még humoránál lévő, de úrinői mivoltát megtartani nem mindig képes lány keres eldugott, fűthető nyaralót, bujdokolás céljából. Jelige: internet, mobil térerő kizárt.

 

Most beszéltem a könyvelőmmel, miután kedves beosztottja egy még kedvesebb hangvételű e-mailben kioktatott, hogy kicsit próbáljunk már meg arccal a megfelelő irányba ülni a bilin.  Vagy legalábbis valamelyest forduljunk már egy felé.  Mert az egy dolog, hogy 2 nap és folyamatos bgatás után tudnak egy e-mailre válaszolni (azt legalább a képükbe tudom vágni ha nem teljesen úgy reagálnak, mint ahogy korábban leírták). De hogy utána még én vagyok a hülye, mert azt csináltam, amit Ők mondtak? Ilyet eddig még csak főnököm (éppen melyik) csinált velem.  De hogy még fizetek is érte? Komolyan nem vagyok normális.

Az ilyen bili forgatási gyakorlatok után, szoktam elgondolkodni – tessék mondani, velem van a baj? Vagy inkább a Szüleimmel, akik eleve olyan bilit adtak alám, amit csak fordítva lehet „meglovagolni” ... Ne válaszoljatok. Nem biztos, hogy jól viselném ma a kritikát ;).

Egyébként a nagy hír házunk táján, hogy elköltöztünk. No nem otthonról máshova, hanem a múlt héten hétfőn reggelre virradóra máshova kellett jönni dolgozni. Az ok egyszerű: főnököm főnökei nem viselték jól, hogy főnökömnek mindig van hova elmenekülnie (másik épület) és arra hivatkoznia, hogy a népe nélkül nem mozdul.  Így hosszas gondolkodás, majd tetris-ezés, sakkozás és logisztikai szaktanácsadás (ezért jó sokat fizettünk) után kitalálták, hogy kéne átköltözni az utca egyik végéből a másikba (ezért meg pláne).  Ez ugye nem is lenne gond, ha az épület, ahova cipőkanállal betuszkoltak minket, fel lenne készülve a majdhogynem megkétszereződött népsűrűségre. Még a konyha is úgy néz ki, mintha egy műszaki cikk raktárt rendeztünk volna be: 4db kávéfőző, 3 db vízforraló a konyhaszekrényen, ugyan ennyi asztalokon és még  4db hűtő, 3 mikró, stb. Jót mosolyogtunk a helyzeten, de akkor már odafagyott az arcunkra a mosoly, amikor közölték, hogy ne nagyon pakoljunk ki, mert a következő 2 hétben még lehet hogy megyünk jobbra – balra.  Az egy dolog, hogy én egy laptoppal elvagyok, de a többiek már kevésbé. Mondjuk azon jókat szoktunk mosolyogni, amikor egy-egy alacsonyabb kolléga eltűnik a doboz halmok mögött, mi meg nem tudjuk honnan jön a hang ;)

És akkor már csak azt kell megmagyaráznom, hogy mi is akar lenni a cím? Ennyi munkanapon át vagyok még „kedvenc” főnököm alkalmazásában. Jött egy ajánlat, ami kicsit (sokkal) jobb mint a jelenlegi, és megengedi azt, hogy egy óvatos sasszéval kipattanjak ebből a helyzetből – és ugye azt tudjuk, hogy annál amiben az ember van, mindig van jobb. Kívülről legalábbis. Szóval szurkoljatok nekem!

 

És már csak a ma reggeli vidámságom okát tenném ide:

az a stabilitás ...

Azzal kezdtem valamelyik reggelt a héten, hogy majdnem ráfeküdtem a villamoson mellettem ácsorgó bácsira. Nem kell megijedni, semmilyen egyéb szándékom nem volt, csak meglepődtem, hogy megindult a villamos. És mivel mind a két kezem telve volt, nagyon megkapaszkodni nem tudtam. Úgyhogy miután bácsi visszatolt függőlegesbe, pipacs pirosan leültem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék... (ami ugye részemről nem kis próbálkozás).

Aztán azzal folytattam, hogy egy másik reggel kedves kolléga ébresztett a vonaton, hogy beértünk a Nyugatiba és jó lenne ha elkezdenék szedelőzködni, mert dolgozni kell mennem. J Szegény nem tudta, hogy akkor már ébren voltam, csak türelemmel vártam, míg a nép nagyja leszáll a vonatról, hogy fel tudjak kabátolni anélkül, hogy folyton félre kelljen állnom mások elől. De egy szavam sem lehet, kolléga kedvesen felkeltett – és azóta a szokásos reggeli köszönés mellett jár egy-egy mosoly is.

Aztán kis időt eltöltöttem azzal, hogy megpróbáltam odaérni egyik ismerősöm 18:00-kor kezdődő előadására, de főnököm ügyes-bajos dolgainak megtárgyalása útját állta annak, hogy megnézzek egy rakás diákot, akiket az a szerencse ért, hogy együtt játszhatnak néhány jó színésszel és rendezővel. De sebaj, mert pontban 9kor csörgött a telefonom, amiben drága jó barát közölte, hogy hova kell mennem ha látni akarom kis műsor utáni levezetésképp.  Így pár pohár bor mellett megnéztem, ahogy csillogó szemmel mesél a körülötte lévő diákokról, az előadásról, és minden egyébről ami aznap történt vele.

Na … ezek után megpróbálom rávenni magam arra amit minden évben utálok – le kellene bontani a karácsonyfát. No nem, nem a karácsony emlékét próbálom itt tartani … annak valahogy elveszett a varázsa tavaly … csak amíg karácsonyfa van az előtérben, addig hangulatvilágítás is van az előtérben. És amikor lebontom a fát, akkor újra meg kell szokni a fa, vagyis inkább a fény hiányát. Vicces milyen könnyen megszokja a jó dolgokat az ember - egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy megszokjuk. Majd minden évben legalább egy hét megszokni, hogy már nincs. Soha ne legyen nagyobb gondunk ;).

Na megyek, összeszedem a segítségemet (Kutymorgó) és lebontom azt a fát - mielőtt az utolsó tűjét is ledobálja.

hát, ez egy hétfő

Akkor a reggelem tükrében, illetve a továbbra is szorgalmasan potyogó égi áldás láttán a mai napra az országot mozgás / munkaképtelennek nyilvánítom. Most komolyan, kerek egy órán keresztül jöttünk a vonattal Kőbánya – Kispest megállótól a Nyugatiig. Miért? Mert befagytak a váltók. Aztán már csak azt láttam, hogy bokáig áll a hó mindenütt, alig jár a bkv föld feletti kontingense, az úton az autók lépésben kerülgetik a latyakot vagy az ott botorkáló népet (ki az a marha, aki ilyenkor autó elé lép???).  Szerintem környező országok bármelyikében a hasukat fognák a népek annak a bénázásnak láttán amit mi művelünk 10 centi hóban.

Ez mind annyira nem is zavarna, ha a hétvégén nem minden hírforrásból az folyt volna, hogy jön a hó, a havazás, a havas eső, az ónos eső - és amit még csak égi áldásként ilyenkor el lehet képzelni.  Nade mindegy, beértem, ahol is ovációval és tapssal fogadtak, mint 4. befutót. Ugyanis a 9:37-es érkezésemmel 4. voltam a csapatban, aki beért. Szerintem egész jól teljesítettem egy 20 fős osztályon ;).

Node ... akkor most egy kicsit elmerengnék az élet dolgain (vigyázat, fájni fog). Az embernek a családja ugye azért van, hogy legyen. A szerencsésebbek viszonylag sok időt töltenek együtt (A típus), jól is érzik magukat együtt, így nem átallnak programokat szervezni, ahol sokan sokat vannak együtt. A kevésbé szerencsések ritkábban találkoznak, de még így is a legtöbbet hozzák ki a találkozásokból (ez a B típus). És aztán van az a társaság, akik ha találkoznak, jól elvannak, de igazából nem nagyon keresik egymás társaságát (C típus). Az ok sokféle lehet. Valahol valaki csinált valamit, amit nem kellett volna, amit csak sok-sok évvel később az idő, a szeretet(?), és a felnőtt kor (vagymi) tud feledtetni/eltakarni.   Igaz, ez még mindig jobb, mintha éveken keresztül nem beszélnénk, és akkor is csak válogatott sértéseket tudnánk egymás fejéhez vagdalni (ehh).

És hogy miért is merengek ilyeneken?  Mert tegnap megtalált egy C típusba tartozó kedves rokony telefonon. Nem nagyon értettem a telefonhívás okát – mivel a „hogy vagy, mint vagy” helyett, inkább körbe lett kérdezve, hogy megy a bolt otthon, mit csinálok manapság és társai. (ez az információ nálam amúgy is a védett adatok közé tartozik, amiről kevés embernek nyilatkozom, de hát...).

Miután kifogytam az elterelő / témaváltó mondataimból, emberünk bírta magának venni a bátorságot és bejelentette, igazából azért hívott, mert nem akar kerítőnőt játszani, de mégiscsak talált nekem egy férfiembert, akivel össze is ismertetne, ha esetleg arra járnék egy ebéd erejéig.  És igazából nem is az a lényeg, hogy emberünk jó fej, vagy valami, hanem nagydarab lelkész, aki nagyon nősülne. És én biztosan örülnék egy ilyennek.  (igen, úrinő voltam, megálltam megjegyzés és minden egyéb nélkül, amíg kedves rokony letette a telefont.)

Mondanom sem kell, itt kicsit ledobtam a láncot. No nem azért, mert kedves rokony kerítőnőt játszik, hanem azért, ahogy ezt előadja.  Azért, mert ez a rokon, vicces módon, egy életen át kereste a lehetőséget, hogy alám/alánk tegyen; hogy ott vonjon kétségbe nagy plénum előtt mindent, ami vagyok, amit elértem, amit valaha megtanultam, ahol csak tud. És mindezt gyakran olyan otromba módon, hogy több alkalommal osztotta ki szűkebb családom több tagja.

Tehát az ajánlat szép, jó, de kénytelen vagyok, ha nem is nemet mondani, de a házukat nagy ívben elkerülni. Úgy a következő 3-5 évben. Addigra emberünk remélhetőleg megnősül, én meg lekerülök a porondról.

Kicsit lazításképp, illetve figyelemelterelésként lementem havat lapátolni. És miközben néztem ahogy Kutymorgó tolja a havat, harapja és játszik vele, eszembe jutott Lorelai és Rory Gilmore, akikre az aggódó Gilmore szülők papokat szabadítottak.  Igaz nem mint lehetséges „párt”, hanem remélvén hogy befolyásolni tudják a lányok szabados életfelfogását / pasikkal való kapcsolatát. És miután tisztára söpörtem az udvart, további hőbörgés helyett megkerestem azt a részét a Szívek szállodájának, és a második pohár bor után már tudtam nagyokat röhögni a helyzeten. De ... szóval ... na!

Ui: művelt emberek miért nem képesek megjegyezni, hogy hol van az a nyavalyás L betű az influenza szóban???

szerda

Ui: Telve vagyon a butykosom azokkal az emberekkel, akik azt hiszik magukról, hogy nekik lehet ... mindent ... és semmit. És még ezután továbbra is beengedem őket az életembe.

(aki ezt érti, tegye fel a kezét, és igyon egy pohárkával amit fogjon rám nyugodtan)

szerda

Amikor Micimackó, miután felterjeszti a Google fordítóval készült szabályzatfordítást a regulatory committee elé, elmegy széket lopni.

 

Na ... mondhatni vidám napjaink vannak. Valahogy úgy vagyok, hogy ha folyamatos a kétoldali munkaundor a kedves kollégák között, akkor nekem sem illik kimaradni belőle. Csak mondjuk a különbség az, hogy amíg ők évet zárnak, és folyamatosan egyik feladatból a másikba csöppennek, én fordítok. Félre ne értsetek, nincs énnekem semmi bajom a fordítással, de nem értem, hogy a corporate bullshit miért várja el, hogy két bekezdésben írjuk le a mondatot miszerint: nyomd meg a piros gombot. :) Na így eshetett meg, hogy egy este, amikor már végképp nem bírtam magammal, az egy oldalas nagyok elé terjesztendő doksit egy az egyben feltoltam google fordítóba, mondván azon már úgyse lehet rontani semmit. (a magyarnak nem volt értelme ... az angolnak sem lett.) A gáz az, hogy nagyjaink szemrebbenés nélkül elfogadták a doksit és publikálták is... Én meg nem mertem visszakérdezni. :) Viszont nem fogja tudni nekem megmagyarázni senki, hogy az igazgatóságot miért kellett directorate-nek lefordítani. Hát könyörgöm, senki nem néz Aliast, olvas híreket a direktorátusokról?

 

Miután visszajöttem szabiról azt tapasztaltam, hogy jól megszokott, betört, kitaposott, tehát kényelmes székemet valaki lenyúlta. Nem vagyok én a hét törpe, azért se szoktam hőbörögni, ha valaki iszik a kávémból (na jó, csak kicsit), de ez a szék dolog rosszul esett. Annyira kényelmetlen széket kaptam, hogy laza fél óra ücsörgés után megfájdult a derekam, a hátam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy lerántom a földre a laptopomat, és hason fekve dolgozom. Szóval nem csodálkozom azon, hogy a tulajdonosa szabadulni akart tőle ... de miért pont nekem adta ide? Ja, mert én nem voltam két hétig ;)) 

 

Szóval tegnap este egy megbeszélésnek sikerült jól elhúzódnia, és mikor rájöttem, hogy majdhogynem egyedül maradtam az épületben, elkezdtem körbejárni.  Én annyira  szemét nem vagyok, hogy mások székét lenyúljam, de betévedtem egy tárgyalóba, ahol tárgyaló székek helyett normális székek voltak a nagy asztal körül. Tehát kicsi londoni nosztalgiával a lelkemben egyik székből másikba ülve kipróbáltam melyik felel meg legjobban a tetszésemnek és új székemet az éjszaka leple alatt leszállítottam két emeletet (még jó hogy van lift, különben székem se lenne), és azóta boldogan ülök rajta. Ha valaki ezt is elviszi, megverem ;).

Na ... most megyek, és úgy csinálok mintha.  De azért még küldöm a mai kedvencet:

 

  

December

"We’re all spinning plates… One's bound to drop from time to time."

Még egy ilyen szabi, és kb. beledöglünk. Most komolyan, a szabadságom pár napja alatt még egyetlen olyan nap nem volt, amikor nyugodt pihenés lett volna. Valaki mindig jött, vagy mi mentünk, vagy … És őszintén megmondom, minden percét élveztem. Na jó, nem mindet, mert igazából nem szeretek mosogatni … de addig sem a szabályzataimmal szüttyögtem az asztalom mögött, tehát az is jó volt.

Szóval ez a december dolog kicsit sűrűre sikerült. Ugye, jól nevelt multi alkalmazott szabi előtt egy héttel és szabi után egy héttel hülyére dolgozza magát, hogy előre dolgozzon, majd bepótolja a szabija alatt kimaradó dolgokat.  És engem ugye megneveltek anno, meg nevelnek most is folyamatosan, tehát volt mit „előre ledolgoznom”.  Viszont meglepő módon, a változatosság kedvéért, az elmúlt két hétben alig csörgött a céges mobilom. (Lehet, hogy lemerült?)

Viszont a szabi ideje alatt valahogy mindig sikerült valakinek hajnalban feltelefonálni. Az egy dolog, hogy a kocsmából rámcsörögnek a lányok, hogy vigyek le pénzt, mert nem tudják kifizetni az árut. (a fene a jó dolgát a szállítónak, hogy csak hajnali ötkor tud mihozzánk jönni …) De ha 05:16-kor felcsörög egy ismeretlen néni azzal, hogy „Terike Te vagy az?” akkor miért lepődik meg azon, hogy a nemleges válasz mellé becsúszik egy két töltelékszó is?

De aztán jött az Ünnep, a családi kényeztetés, minden szinten (milyen jó is az, ha kiterjedt a rokonság).  A nagy beszélgetések, hülyéskedések. Akkor voltam igazán elememben, amikor 4 gyereket megpróbálván lefoglalni egy egész délutánt játékkal töltöttünk.  Azért amikor én megpróbálok pingpongozni, egy gyerekkel, aki versenyszerűen űzi a sportot nem lehetett semmi.  De legalább a fiatalember könnyesre röhögte magát rajtam - már volt értelme felkelni.

És aztán itt az új év, és az új élet … Új őrületek, amiket természetesen megfelelő alkalommal le is jegyzek.

De egyelőre itt a legújabb őrület, mely felütötte a fejét házam táján. No nem kell megijedni, nem a petárdázásra gondolok. (mondjuk az is rendesen megy errefelé) Csak egy kis kémkedésre, amúgy Covert Affairs címmel.  Még jó, hogy egy 3 éves sorozatot sikerült érdekesnek találnom – egy ideig legalább van mit néznem.

Na most megyek aludni…

Kis barátommal kívánok mindenkinek lencsemérgezéstől mentes, örömben, békében, sikerekben gazdag, boldogabb Új Évet!


És akkor még egy gondolat mára:

„Only a fool confuses fate with destiny.
Fate is what happens to us … destiny is what we make in spite of our fate.”