no, kicsit megint el voltam varázsolva. Mentségemre legyen mondva, hogy két nappal ezelőtt, amikor megpróbáltam belépni és megírni az írnivalóimat, valamiért nem hagyott a blogger belépni. Szegény én ;)

Szóval ismételten csendes pár napot tudhatunk magunk mögött. Én legalábbis biztosan. Más kedves kollégák ezt már így nem mondhatnák el magukról. Ugye kerek születésnaposok vagyunk. Össznépileg :). Mármint a bankban. Amivel nincs is nagy gond, de ezt meg kellett ünnepelni. No neeem, nem nekünk az aprajának, az ünneplés leginkább csak a „nagyokra” maradt. Na jó, nem vetítek, az esemény egy pontjára meghívtak engem is, de valamiért nagyon sürgősen el kellett mennem valami mást csinálni. Ja, bármi mást ;).

Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy miért kellett egy évfordulónak, és egy rakat fejesnek elérkeznie, hogy friss festék kerüljön a falra a folyosón, hogy rendesen kitisztítsák a szőnyeget, és rendesen takarítsanak? Na jó, nem vagyok én elégedetlen, végre legalább tiszta a szőnyeg amit időnként mezítláb (a kis szoba és a „zárt” ajtó örömei) taposok, de ... remélem nem kell megvárni a következő „sátoros ünnepet” azzal a szőnyegtisztítással. Habááár, ahogy magunkat ismerem, szerintem addigra inkább lecseréljük. ;)

Amúgy tényleg csend van. Kedden konstatáltam, hogy vannak még boltok, ahova nem sikerült begyűrűznie az elmúlt 15 évnek – ismét rám tört a ruhát kellene venni mizéria. Ez Londonban se volt egyszerű, de itthon már komikus is lett. Tehát mondja meg nekem valaki, hogy nekem való nadrágot leginkább miért 160 centis nőkre terveznek (átlag nadrág répa fazonú és fél lábszárig ér), ja és a felsők legtöbbje miért olyan, hogy a látványától hideglelést kapok? (tudjátok, egyszerű póló hatalmas élénk színű képekkel.) Komolyan nekifogtam azon gondolkodni, hogy ha magas és széles emberekre tervezett jó minőségű és kinézésű ruhákat kezdenék árusítani, rendesen megszedhetném magam. ... esetleg nem akar valaki társulni? Már csak mert amit én varrok össze, az ... nem marad egyben :).


Egyébként előző szösszenetemben panaszkodtam itt a komolyabb sétáimról az emlékek utcáin (egyenes fordítás a walk down memory lane kifejezésből, akinek nem tetszik, írja át). Na erre sikerült megtalálnia néhány kedves ismerősnek 1000 évvel ezelőttről, és az internetnek hála elő is került pár nagyon jó kép. :) Amint kiderült, nem voltam én olyan egyedül azon a sétán :).
Igen jól látjátok, az ott lenni én - 16 évesen :) Amikor még megpróbáltam mások mögé bújni ;)

Ezt a képet nem én követtem el, de nem gyönyörű?