Az amerikai (rém?)álom

Elkezdtem letöltögetni a The Cosby Show című sorozatot.  Tudom, kicsit zakkant vagyok (na ebben mi az újdonság), de kicsit gyerekkor íze van. Nem hiszem, hogy végig fogom nézni az egészet, de … mint ahogy az a Golden Girls esetében megtörténik időnként, néha egy termetes pohár Margarita koktél vagy gin tonik társaságában jól esik elé leülni és elfelejteni, hogy mi történik a nagyvilágban, vagy ebben a kicsiben körülöttem. A sorozat egy felső középosztálybeli afroamerikai család életét mutatja be Bill Cosby főszereplésével, ami garancia a banális, de jó poénokra.  Pláne ha a fent említett pohár már csak félig van tele ;).

Szóval miközben abban reménykedtem, hogy az általam óhajtott sorozat egyszer csak teljes valójában megjelenik a gépemen, némileg böngészgettem a netet.  A facebookon kalandozva bukkantam erre a cikkre: http://www.telegraph.co.uk/news/celebritynews/10232461/Oprah-Winfrey-victim-of-racism-in-Switzerland.html   A posztolók (igen, többségük amerikai) a végletekig savazzák az egyik puccos bolt eladóját, aki nem volt hajlandó megmutatni egy 38 ezer dolláros táskát Oprah Winfrey milliárdos műsorvezetőnek (bocsi, nekem nem más), mert nem ismerte fel. Természetesen rögtön arról van szó, hogy a bolti eladó egy rasszista dög, aki a bőrszín alapján határozza meg, hogy ki mit kaphat.  És mindezt hol máshol, mint Svájcban. 

Meg kell mondjam, soha nem voltam Oprah rajongó. Igaz, ennek semmi köze a műsorvezető bőrének tónusához.  Amikor még némileg formálható, sokmindenre nyitott egyéniségemmel, elsős gimnazistaként kint voltam az USA-ban, mi nem Oprah-t néztünk suli után. Akkor a The Sally Jessy Raphael Show volt a menő, ahol a műsorvezető Sally vastag, piros keretes szemüvegében próbálta megoldani az emberek életének minden problémáját. Utána jött a Cosby show (innen a sorozat iránti nosztalgikus szeretet), és valamikor kicsit később jött Oprah. Akkor mi már vacsoráztunk és inkább híreket nézett a család (jó amerikai szokás szerint – kérsz még egy kis salátát a sült húshoz, és a most véres képekkel bemutatott gyilkossághoz?) 

Szóval őszintén megmondva, ha bejönne a fagylaltozó ajtaján a „művésznő”, nem nagyon tudnám megmondani, hogy ki ő. És ha belegondolok, a nagy kék vízen innen,  ezzel szerintem 90%-ban mind így vagyunk.  Nem Pom Pom Ő, hogy mindenki ismerje. Az is eszembe jutott, hogy egy ilyen boltban valószínűleg engem sem, és még rajtam kívül jó sok más embert sem szolgálnának ki. Szerintem ezen nem is kellene annyira nagyon meglepődni. Ezekben a boltokban nem kevés pénzt, időt és energiát töltenek azzal, hogy megtanítsák arra is a dolgozót, hogy megmondják ránézésre kinek lehet a kezébe adni egy 38ezer dolláros táskát, hogy megnézze.  Van egy olyan sanda gyanúm, hogy én sem tartozom ezek közé az emberek közé.

Egy baj van csak - ez engem nem ráz meg.  Sőt ... úgy őszintén, mi a fene kerülhet ennyi pénzbe egy táskában?