az a stabilitás ...

Azzal kezdtem valamelyik reggelt a héten, hogy majdnem ráfeküdtem a villamoson mellettem ácsorgó bácsira. Nem kell megijedni, semmilyen egyéb szándékom nem volt, csak meglepődtem, hogy megindult a villamos. És mivel mind a két kezem telve volt, nagyon megkapaszkodni nem tudtam. Úgyhogy miután bácsi visszatolt függőlegesbe, pipacs pirosan leültem, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék... (ami ugye részemről nem kis próbálkozás).

Aztán azzal folytattam, hogy egy másik reggel kedves kolléga ébresztett a vonaton, hogy beértünk a Nyugatiba és jó lenne ha elkezdenék szedelőzködni, mert dolgozni kell mennem. J Szegény nem tudta, hogy akkor már ébren voltam, csak türelemmel vártam, míg a nép nagyja leszáll a vonatról, hogy fel tudjak kabátolni anélkül, hogy folyton félre kelljen állnom mások elől. De egy szavam sem lehet, kolléga kedvesen felkeltett – és azóta a szokásos reggeli köszönés mellett jár egy-egy mosoly is.

Aztán kis időt eltöltöttem azzal, hogy megpróbáltam odaérni egyik ismerősöm 18:00-kor kezdődő előadására, de főnököm ügyes-bajos dolgainak megtárgyalása útját állta annak, hogy megnézzek egy rakás diákot, akiket az a szerencse ért, hogy együtt játszhatnak néhány jó színésszel és rendezővel. De sebaj, mert pontban 9kor csörgött a telefonom, amiben drága jó barát közölte, hogy hova kell mennem ha látni akarom kis műsor utáni levezetésképp.  Így pár pohár bor mellett megnéztem, ahogy csillogó szemmel mesél a körülötte lévő diákokról, az előadásról, és minden egyébről ami aznap történt vele.

Na … ezek után megpróbálom rávenni magam arra amit minden évben utálok – le kellene bontani a karácsonyfát. No nem, nem a karácsony emlékét próbálom itt tartani … annak valahogy elveszett a varázsa tavaly … csak amíg karácsonyfa van az előtérben, addig hangulatvilágítás is van az előtérben. És amikor lebontom a fát, akkor újra meg kell szokni a fa, vagyis inkább a fény hiányát. Vicces milyen könnyen megszokja a jó dolgokat az ember - egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy megszokjuk. Majd minden évben legalább egy hét megszokni, hogy már nincs. Soha ne legyen nagyobb gondunk ;).

Na megyek, összeszedem a segítségemet (Kutymorgó) és lebontom azt a fát - mielőtt az utolsó tűjét is ledobálja.